Mit tegyek most? A fiam jövőbeli apósát már részegen ismertük meg – Miért választotta a fiam a legrosszabbat?

– Anyu, kérlek, viselkedj normálisan! – suttogta Gergő a fülembe, miközben a panelház negyedik emeletén álltunk, és vártuk, hogy valaki kinyissa az ajtót. A tenyerem izzadt, a szívem a torkomban dobogott. A fiam most először mutatott be minket, szülőket, a menyasszonya családjának. Azt hittem, minden rendben lesz – hiszen mi mindig példás család voltunk. De amikor az ajtó kinyílt, és ott állt előttünk Zsolt, a leendő após, már messziről érezni lehetett rajta a pálinka szagát.

– Jó estét kívánok! – mondta kissé elnyújtva, és úgy ölelt magához, mintha húsz éve barátok lennénk. – Na, végre megismerjük egymást! – kiáltotta túl hangosan, miközben a felesége, Ildikó zavartan mosolygott mögötte.

A nappaliban mindenki feszengett. Zsolt egyre hangosabb lett, minden mondatát nevetés követte, de a nevetése mögött valami szomorúság bujkált. Gergő szeme sarkából rám nézett; láttam rajta, hogy szégyelli magát. A menyasszonya, Dóri próbált mindent menteni: teát főzött, süteményt kínált, de az apja újabb és újabb pohár pálinkát töltött magának.

– Hát, Gergő fiam, te aztán jól választottál! – mondta Zsolt, miközben a poharát emelte. – Egy ilyen rendes családból jöttél! – majd rám kacsintott. Én csak bólintottam, de belül forrtam.

Egész életemben segítettem másokon. Gyermekotthonokat támogattam, adományoztam, önkénteskedtem. Mindig azt hittem, hogy ha elég jót teszek, akkor a saját családomat is megóvhatom minden bajtól. Most viszont ott ültem egy idegen lakásban, ahol a jövőbeli após már az első találkozáskor részeg volt.

A vacsora alatt Zsolt egyre többször szólt közbe. – Tudjátok, nálunk nem szokás ennyit feszengeni! – mondta nevetve. – Itt mindenki azt mondja, amit gondol! – Aztán hirtelen rám nézett: – Maga mit gondol erről az egészről?

Megdermedtem. Mit mondhatnék? Hogy félek attól, hogy a fiam egy ilyen családba nősül be? Hogy rettegek attól, hogy Dóri is örökli majd ezt a mintát? Hogy egész életemben azért dolgoztam, hogy Gergőnek jobb legyen?

– Szerintem minden család más – válaszoltam végül halkan. – De mindannyian azt szeretnénk, ha a gyerekeink boldogok lennének.

Zsolt csak legyintett. – A boldogság? Az csak mese! – mondta keserűen.

Az este végén Gergő odalépett hozzám. – Anyu, kérlek… ne szólj semmit Dóriról vagy az apjáról. Szeretem őt.

Hazafelé menet csendben ültünk az autóban. A férjem, Laci csak annyit mondott: – Nem tudom, mit csináljunk. Ha tiltjuk tőle Dórit, csak még jobban ragaszkodik hozzá.

Éjszaka nem tudtam aludni. Azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem látta Gergő azt, amit én? Miért választotta pont ezt a lányt? Talán mert mindig mindentől óvtam? Talán mert sosem engedtem meg neki, hogy hibázzon?

Másnap reggel Gergő leült mellém a konyhában.
– Anyu… tudom, mit gondolsz. De Dóri nem olyan, mint az apja. Ő más. És én szeretem.
– De mi lesz veletek? Mi lesz, ha egyszer gyereketek lesz? Ha Zsolt majd úgy viselkedik az unokáddal is?
Gergő csak vállat vont.
– Majd megoldjuk. Nem akarom elveszíteni Dórit csak azért, mert az apja ilyen.

A munkahelyemen egész nap erről beszélgettünk a kolléganőimmel.
– Éva – mondta Zsuzsa –, lehet, hogy most kellene hagynod őket hibázni. Talán pont ez kell ahhoz, hogy megtanulják: nem mindenki olyan szerencsés.
– De mi van, ha ez nem csak hiba? Mi van, ha ez tönkreteszi Gergőt?

Otthon este Laci is leült mellém.
– Éva… emlékszel arra az esetre az otthonban? Amikor azt hittük, hogy egy fiú sosem fog beilleszkedni az új családjába? Mégis sikerült neki.
– De ez más! Ez a mi fiunk!
– Pont ezért kell bíznunk benne.

Napokig őrlődtem. Néztem Gergőt: láttam rajta az elszántságot és a szerelmet is. Láttam Dórit is: csendes volt és visszahúzódó, de minden mozdulatában ott volt az igyekezet.

Végül elhatároztam: beszélek Dórival négyszemközt.
– Dóri… félek attól, hogy az apád miatt boldogtalan leszel.
Dóri szeme megtelt könnyel.
– Tudom… de én nem akarok olyan lenni, mint ő. És Gergő sem fogja hagyni.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon jól teszem-e, ha hagyom őket menni a saját útjukon? Vagy kötelességem lenne megvédeni Gergőt még akkor is, ha ezzel elveszíthetem őt?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg hagyni kell hibázni a gyerekeinket ahhoz, hogy megtanulják az élet leckéit?