Miután a férjem meghalt, a gyerekei kidobtak: Újrakezdés negyven felett egy vidéki faluban

– Nem maradhatsz tovább, Éva néni. Apánk már nincs, ez a ház most a miénk – mondta Dániel, a férjem fia, miközben a nappali közepén álltam, kezemben egy fényképalbummal, amit még Zoltánnal, a férjemmel töltött boldog évek emlékei töltöttek meg. A hangja kemény volt, szinte idegen. Mellette állt a nővére, Zsuzsa, karba tett kézzel, tekintete elfordult rólam.

A szívem összeszorult. Még ki sem hűlt Zoltán sírja, máris úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. A házban minden sarokhoz emlékek kötöttek: a konyhaasztalhoz, ahol együtt reggeliztünk; a kerthez, ahol Zoltán rózsákat ültetett nekem minden tavasszal. Most mindez idegen földdé vált alattam.

– De hát… én is itt éltem veletek tizenöt évig – próbáltam halkan tiltakozni.

– Az apánk miatt voltál itt – vágott közbe Zsuzsa. – Most már nincs miért maradnod. Szükségünk van a házra.

Nem volt hová mennem. A saját gyerekeim messze éltek, külföldön dolgoztak, és nekem nem volt más vagyonom, csak ez a ház – amit most elvettek tőlem. Aznap este egy bőrönddel és néhány dobozzal álltam az utcán. A szomszéd Marika néni sajnálkozva nézett rám.

– Gyere át hozzám éjszakára, Évikém – mondta csendesen. – Majd kitaláljuk, mi lesz.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam Marika néni vendégszobájában, és csak az járt a fejemben: hogyan lehet ennyire kegyetlen az élet? Hogyan fordulhatnak ellenem azok, akiket családomnak hittem?

Másnap reggel Marika néni friss pogácsával várt. – Tudod, Évikém, van egy kis ház a falu végén. Régen a nagybátyám lakott benne, most üresen áll. Nem nagy luxus, de talán jó lesz neked átmenetileg.

Elmentünk megnézni. A ház kicsi volt és öreg, de legalább volt tető a fejem felett. A falak repedezettek voltak, az ablakok nyikorgó fakeretesek, de ahogy beléptem, valami furcsa nyugalom szállt meg. Talán itt újrakezdhetek mindent.

Az első hetek nehezek voltak. Egyedül voltam, magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Hiányzott Zoltán minden mozdulata, hiányzott a régi otthonom melege. Néha úgy éreztem, mintha mindenki elfordult volna tőlem.

Egyik délután kopogtak az ajtómon. Egy idős férfi állt ott, kezében egy kosár almával.

– Jó napot kívánok! László vagyok, innen szemből. Gondoltam, hozok egy kis gyümölcsöt. Látom, most költözött be.

Meghívtam egy teára. László mesélt a faluról, az emberekről, és arról is, hogy ő is elvesztette a feleségét pár éve. Valahogy megértettük egymást szavak nélkül is.

Ahogy teltek a hetek, lassan elkezdtem beilleszkedni. Marika néni elvitt magával a templomi asszonykörbe; ott megismertem Katit és Ilonát is. Eleinte csak hallgattam őket, de később már én is meséltem magamról – arról is, hogyan dobtak ki Zoltán gyerekei.

– Micsoda szégyen! – csattant fel Ilona. – Hogy lehet valaki ilyen hálátlan?

A többiek bólogattak. Jólesett végre kimondani mindazt, ami bennem volt: a fájdalmat, a dühöt és a csalódást.

A faluban mindenki tudott mindenkiről mindent. Egy idő után már nem csak sajnálkozó pillantásokat kaptam: elkezdtek meghívni magukhoz ebédre, segítettek felújítani a kis házat. Lászlóval közösen festettük le az ablakokat; Kati hozott nekem régi függönyöket; Ilona pedig megtanított lekvárt főzni.

Egyik este Lászlóval ültem a verandán. Néztük a naplementét.

– Tudja, Éva – mondta halkan –, néha azt hisszük, hogy mindennek vége. De aztán kiderül: csak valami új kezdődik el.

Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg képes vagyok új életet kezdeni negyven felett? Vajon megtalálhatom még valaha az otthonomat?

A karácsony közeledtével egyre több közös program lett a faluban: süteményeket sütöttünk az idősek otthonába, együtt díszítettük fel a templomot. Már nem éreztem magam kívülállónak.

Egy napon levelet kaptam Zsuzsától. Rövid volt és hideg: „Reméljük, sikerült elhelyezkedned valahol. A házat eladtuk.” Nem válaszoltam rá. Már nem akartam visszanézni.

Az új év első napján László áthívott magához ebédre. Ott ültünk az asztalnál Marika nénivel és néhány más falubélivel.

– Tudod, Éva – mondta Marika néni –, te már közénk tartozol.

Elmosolyodtam. Talán tényleg így van.

Most itt ülök ebben a kis házban, és bár még mindig fáj Zoltán hiánya és az igazságtalanság emléke, már nem érzem magam elveszettnek. Új barátokra leltem, új otthont teremtettem magamnak – még ha nem is olyan nagy és fényűző, mint a régi volt.

Néha mégis elgondolkodom: vajon miért olyan nehéz megbocsátani azoknak, akik megbántottak? És vajon tényleg képesek vagyunk újra hinni abban, hogy tartozhatunk valahová? Ti mit gondoltok erről?