Most hetvenöt vagyok, és egyedül: A lányomnak már saját élete van, rám pedig nincs ideje
– Anya, nem tudok minden nap átjönni! Nekem is van családom! – csattant fel Eszter a telefonban, hangjában fáradtság és türelmetlenség keveredett. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett, ahogy letettem a kagylót. A teám kihűlt, a rádióban halk zene szólt, de a szívemben csak a csend visszhangzott.
Hetvenöt éves vagyok. Egyedül élek ebben a régi zuglói lakásban, ahol minden tárgy Eszter gyerekkorára emlékeztet. A falon még ott lóg az óvodai rajza, a szekrény tetején a régi babája porosodik. Amikor Eszter megszületett, azt hittem, örökké tart majd a közelségünk. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Eszter még csak három éves volt. Akkoriban azt hittem, nincs erősebb kötelék anya és lánya között.
De mostanra minden megváltozott. Eszternek két gyereke van, egy férje, akit sosem tudtam igazán elfogadni – mindig túl ridegnek találtam –, és egy állása egy belvárosi ügyvédi irodában. Mindig siet, mindig fáradt. Ha felhívom, gyakran csak néhány percet szán rám.
Tegnap is így volt. – Anya, most nem tudok beszélni, viszem Ádámot edzésre! – mondta sietve. Aztán letette. Ott maradtam a telefon csöndjével.
A szomszédok közül már alig él valaki. Marika néni tavaly halt meg, Pista bácsi gyerekei vidékre vitték. Néha lemegyek a boltba csak azért, hogy embereket lássak. Az eladó lány, Zsófi mindig kedvesen mosolyog rám: – Hogy van ma, Ilonka néni? – kérdezi. De nem mondhatom el neki az igazat: hogy minden nap egyre nehezebb felkelni az ágyból, hogy néha azt kívánom, bárcsak valaki csak úgy betoppanna hozzám.
A múlt héten elesetem a fürdőszobában. Nem tört el semmim, de órákig ültem a hideg kövön, mielőtt összeszedtem magam. Felhívtam Esztert, de csak este ért rá visszahívni. – Anya, nem tudok mindent megoldani helyetted! – mondta ingerülten. – Nekem is vannak gondjaim! – És én csak hallgattam.
Azóta minden este végiggondolom az életünket. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túlzottan rátelepedtem? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet: a gyerekek felnőnek, elmennek, és mi itt maradunk az emlékekkel?
Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Kati, a régi barátnőm a házból. – Ilonka, olyan régen beszélgettünk! – mondta mosolyogva. Leültünk teázni, és hosszan beszélgettünk a régi időkről. Ő is egyedül él már évek óta. – Tudod – mondta halkan –, Eszter nem rossz ember. Csak elfoglalt. Az én fiam is alig hív fel. Ez már ilyen világ.
De én nem tudok beletörődni ebbe az új világba. Minden nap várom Eszter hívását vagy látogatását. Néha eljátszom a gondolattal, hogy egyszerűen csak elmegyek otthonról, és nem szólok senkinek. Vajon észrevennék-e egyáltalán?
A múlt hónapban Eszter végre eljött a gyerekekkel. A lakás megtelt élettel: Ádám focizott a nappaliban, Lilla rajzolt az asztalon. Eszter idegesen nézte az óráját: – Anya, csak fél órám van! – mondta. Próbáltam mindent beleadni abba a fél órába: sütit sütöttem, teát főztem, meséltem nekik régi történeteket.
Amikor elmentek, hosszú ideig álltam az ajtóban. A lakás újra csendes lett. A süti maradéka ott hűlt az asztalon.
Másnap reggel Eszter felhívott: – Anya, kérlek ne haragudj rám! Tudom, hogy mostanában keveset vagyok veled… De tényleg nagyon nehéz mindenre időt szakítani.
– Nem haragszom – válaszoltam halkan –, csak hiányzol.
A vonal másik végén csend volt.
Azóta próbálok elfogadni mindent úgy, ahogy van. Minden nap felkelek, megfőzöm a kávémat, kinézek az ablakon a játszótérre, ahol valaha Eszter hintázott. Néha leülök írni egy levelet neki – sosem küldöm el –, csak leírom benne mindazt, amit már nem tudok kimondani.
A magány néha olyan súlyosnak tűnik, hogy alig bírom elviselni. De mégis reménykedem: talán egyszer majd újra lesz időnk egymásra.
Vajon más is így érzi magát? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg ilyen az élet rendje – vagy lehetne másképp is?