„Most már van saját családod, Mia! Nem kell visszajönnöd ide!” – Egy lány útja az otthon elvesztésétől az újrakezdésig
– Mia, most már van saját családod! Nem kell visszajönnöd ide! – Anyám hangja élesen vágott át a levegőn, ahogy az előszobában álltam, kezemben a régi kulccsal. Az esőcseppek még csöpögtek a kabátomról, a cipőm alatt tócsák gyűltek a kopott linóleumon. A szívem hevesen vert, mintha valami bűnt követtem volna el.
– Csak beugrottam pár régi könyvért… – motyogtam, de anyám már hátat fordított. Apám a konyhaajtóban állt, szótlanul, tekintete elkerülte az enyémet. A ház, ahol felnőttem, hirtelen idegen lett. A falakon ugyanazok a családi fotók lógtak: én, ötévesen, csokornyakkendőben; öcsém, Bence, focilabdával; anyám mosolyogva, apám karján. De most minden kép mintha rám nehezedett volna.
Három éve költöztem el. Akkor azt hittem, felnőttem. Sára lányom születése után Zolival albérletbe mentünk Zuglóba. Minden új volt: a pelenkázás, az éjszakázás, a közös reggelik. De valahogy mindig visszahúzott valami ide. A szüleim háza volt a menedékem – vagy legalábbis annak hittem.
Aznap délután azonban minden megváltozott. Anyám szavai után csend telepedett ránk. Bence sem volt otthon, hogy oldja a feszültséget. Csak én és a két szülőm, akik mintha hirtelen idegenek lettek volna.
– Miért mondod ezt? – kérdeztem halkan.
Anyám sóhajtott. – Mia, neked már ott van Zoli és Sára. Nem jöhetsz csak úgy vissza bármikor… Nekünk is kell egy kis nyugalom.
Azt hittem, megértem őket. De valójában összetörtem. Aznap este Zolihoz bújtam otthon, és sírtam. Ő csak simogatta a hajam.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Anyám azt mondta, ne menjek többet haza… – suttogtam.
Zoli nem szólt semmit, csak átölelt. De bennem kavargott minden: harag, fájdalom, értetlenség.
A következő hetekben próbáltam nem gondolni rá. De minden alkalommal, amikor elmentem a szüleim háza előtt – hiszen csak pár utcányira laktunk –, összeszorult a torkom. Sára egyre nagyobb lett, és egyre többször gondoltam arra: vajon őt is kizárnám majd egyszer az életemből?
Karácsony közeledett. Mindig náluk ünnepeltünk. Idén azonban anyám csak egy rövid üzenetet írt: „Idén inkább maradjatok otthon.” Zoli próbált vidám lenni: feldíszítette a lakást, sütött bejglit. De én csak ültem az ablakban és néztem a hóesést.
Egy este Bence hívott.
– Mia, anya nagyon feszült mostanában… Sokat veszekszik apával is. Talán csak túl sok neki minden.
– De miért pont velem ilyen? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Talán mert te vagy az elsőszülött… Mindig te voltál az erős. Most meg látja rajtad is a bizonytalanságot.
Bence szavai nem vigasztaltak meg. Inkább csak még jobban összezavartak.
Tavasszal Sára óvodába ment. Egyik nap az óvónő megkérdezte:
– Nagymama gyakran jön érte?
Elakadt a szavam. – Nem… mostanában nem találkozunk annyit.
Hazafelé Sára megkérdezte:
– Anya, miért nem jön már nagyi?
Nem tudtam mit mondani neki. Hazudni nem akartam.
Nyáron végül összeszedtem magam és felhívtam anyámat.
– Anya, beszélhetnénk?
Hosszú csend volt a vonalban.
– Mire gondolsz?
– Szeretném tudni… haragszol rám? Vagy csak… fáradt vagy?
Anyám hangja megremegett.
– Mia… néha úgy érzem, elvesztettelek. Már nem vagy az én kislányom…
– De hát mindig is itt voltam! Csak most már nekem is van családom!
– Tudom… de nehéz elengedni téged.
A könnyeim folytak. Végre kimondta azt, amit hónapok óta éreztem: nem engem utasított el igazán, hanem azt fájlalta, hogy már nem vagyok csak az övé.
Azóta lassan javult köztünk minden. Már nem járok át csak úgy – de néha meghívom őket hozzánk vacsorára. Sára örül neki, amikor nagyi mesél neki lefekvés előtt.
De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg el lehet veszíteni az otthont? Vagy csak újra kell tanulni szeretni egymást más szerepekben? Ti mit gondoltok erről?