Nagymama lakása – Egy örökség súlya
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg rám hagyta! – csattant fel a hangom, miközben a régi, kopott szőnyegen álltam a nagymamám zuglói lakásában. Az ablakon át beszűrődő júniusi napfény poros táncot járt a levegőben, de én csak a végrendeletet szorongattam a kezemben. Anyám, Ilona, a konyhaajtóban állt, karba tett kézzel, szeme szikrázott.
– Te voltál mindig is a kedvence – mondta fojtott hangon. – Most tessék, tiéd minden gondja is.
A szívem összeszorult. Nem csak a lakás kulcsát kaptam meg, hanem nagymama, Margit néni gondozását is. Az Alzheimer-kór már évek óta lassan rágta az emlékeit, de mostanra már néha rám sem ismert. Mégis, amikor rám nézett azokkal a mélybarna szemeivel, mintha egy pillanatra visszatért volna belé az élet.
Aznap este egyedül maradtam vele. A régi rádióból halk nóta szólt, Margit néni pedig az ablaknál ült, és az utcát figyelte.
– Mikor jön haza Laci? – kérdezte hirtelen.
Laci az apám volt, aki már tíz éve halott. Minden alkalommal összeszorult a torkom, amikor újra és újra el kellett mondanom neki: – Már nem jön haza, mama.
Ő csak bólintott, mintha megértette volna, de tudtam, hogy pár perc múlva újra megkérdezi majd. A lakásban minden tárgy emlékeket hordozott: a falon a régi családi fotók, a polcon a porcelán figurák. Minden egyes nap egy újabb harc volt az idővel és az emlékekkel.
A testvérem, Gábor, ritkán jött. Amikor mégis betoppant, mindig sietett.
– Nem lehetne intézetbe adni? – kérdezte egyszer félhangosan. – Neked is könnyebb lenne.
– Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Megígértem neki… meg apának is.
Gábor csak legyintett. – Te mindig mindent magadra vállalsz. De ne várd el tőlünk, hogy mi is így tegyünk.
A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Anyám szemrehányóan nézett rám: – Miért nem keresel rendes munkát? Nem élhetsz örökké Margit néni lakásában!
De hogyan is magyarázhattam volna el nekik azt az űrt, amit éreztem? Hogy minden nap attól félek, egyszer majd Margit néni rám sem emlékszik? Hogy minden reggel attól rettegek, hogy elveszítem őt is, mint apát?
Egyik este Margit néni eltűnt. Mire észrevettem, már sötétedett. Az utcán rohangáltam, kiabáltam a nevét. Végül egy szomszéd talált rá a közeli parkban. Amikor megláttam, sírva fakadtam.
– Ne haragudj rám! – zokogtam neki.
Ő csak megsimogatta az arcomat. – Ne sírj, kicsikém. Minden rendben lesz.
De nem volt rendben semmi. Egyre nehezebb lett minden: az éjszakai felriadások, az orvosi vizsgálatok, a gyógyszerek adagolása. A barátaim lassan elmaradtak; nem értették, miért nem járok el velük sehova.
Egy nap Gábor bejelentette: – Eladjuk a lakást. Kell a pénz anyának is.
– Nem lehet! – tiltakoztam kétségbeesetten. – Ez Margit néni otthona!
– De már nem is tudja hol van! – vágott vissza Gábor.
Anyám csendben bólintott. – Nem bírjuk tovább ezt így.
Aznap este Margit néni különösen zavart volt. A kezemet fogta és azt suttogta: – Ne engedj el…
Ott ültem mellette egész éjjel. A gondolatok kavarogtak bennem: vajon önzőség-e ragaszkodni hozzá? Vagy csak félek elengedni azt az egyetlen biztos pontot az életemben?
Végül engedtem a családnak: Margit nénit egy jóhírű idősek otthonába vittük. A lakást kiürítettük; minden tárgyat dobozokba raktunk. Amikor utoljára becsuktam az ajtót, úgy éreztem, mintha egy egész életet zárnék magam mögött.
Most gyakran látogatom Margit nénit. Néha rám mosolyog, néha idegenként néz rám. De amikor megfogom a kezét, érzem: valahol mélyen még mindig emlékszik rám.
Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg ennyire nehéz felnőttnek lenni Magyarországon? Ti mit tettetek volna a helyemben?