Nagypapa Ágyánál: Bűntudat és Kimerültség Között

– Zsófi, kérlek, segíts! – hallottam megint a rekedt hangot a sötétben. Az órám hajnali háromnegyed hármat mutatott. A szívem összeszorult, ahogy felültem az ágyban. Már megint. Már megint nem tud aludni, már megint fáj valamije, már megint rám van szüksége.

Felkeltem, magamra kaptam a köntösöm, és átsiettem a szobájába. A nagypapám, Lajos bácsi, 94 éves, két éve egy szerencsétlen esés miatt összeroppant a gerince. Azóta minden éjszaka egy újabb próbatétel: néha csak vizet kér, máskor fájdalomcsillapítót, de legtöbbször csak azt akarja, hogy ott legyek mellette.

– Mi fáj most, papa? – kérdeztem halkan, próbálva nem mutatni a fáradtságomat.

– A hátam… megint… és nem tudok aludni. – A hangja remegett, mint a keze.

Leültem mellé az ágy szélére. Megsimogattam a homlokát, ahogy gyerekkoromban ő tette velem. Akkoriban ő volt az én hősöm: mesélt a háborúról, a régi szép időkről, amikor még mindenki ismerte egymást a faluban. Most viszont csak egy törékeny öregember volt előttem, akinek minden mozdulata fájdalmat okozott.

Az anyám már rég nem bírta idegekkel. – Zsófi, nekem ez túl sok – mondta tavaly ősszel, amikor először szóba került az idősek otthona lehetősége. – Én is dolgozom, neked is van életed. Nem lehet ezt így csinálni örökké.

De én nem tudtam elengedni. Hogy tehetném? Ő nevelt fel engem is, amikor apám elhagyott minket. Most én hagyjam őt magára? Minden este ezzel a dilemmával fekszem le: önzés lenne beadni egy otthonba? Vagy csak felelősségteljes döntés?

A barátaim már rég nem hívnak bulizni. – Zsófi, gyere el egy sörre! – írta múlt héten Gabi. – Mindig csak otthon ülsz! – De én nem tudok elmenni. Mi van, ha pont akkor történik valami? Ha elesik? Ha nem találja a gyógyszereit?

A munkahelyemen is egyre nehezebben teljesítek. A főnököm, Márton, már többször szólt: – Zsófi, figyelj oda jobban! Ez már nem az első hiba ezen a héten! – Próbálok koncentrálni, de fejben mindig otthon vagyok. Vajon most alszik? Vagy épp ki akar menni a vécére?

Egyik este aztán robbant a bomba. Anyám beállított hozzánk, és már az előszobában elkezdte:

– Ez így nem mehet tovább! Nézd magadra! Karikásak a szemeid, lefogytál! Nem vagy te ápolónő! – kiabálta.

– De hát ki más csinálná meg helyettem? Te sem akarod vállalni! – vágtam vissza dühösen.

– Akkor legalább fizessünk valakit! – próbált kompromisszumot kötni.

– És miből? Tudod jól, mennyit keresek! – sírtam el magam.

A nagypapa eközben csendben hallgatott az ajtó mögött. Másnap reggel azt mondta:

– Zsófikám, ne veszekedjetek miattam. Ha mennem kell az otthonba, hát mennem kell.

De ahogy kimondta ezeket a szavakat, láttam a szemében azt a régi fényt: büszkeség és szégyen keverékét. Mintha azt mondaná: „Ne aggódj értem”, de közben mégis reméli, hogy maradhat.

Azóta minden nap egy újabb harc önmagammal. Néha úgy érzem, megfulladok ebben az állandó készenlétben. Máskor bűntudatom van minden percért, amit magamra fordítok: egy forró fürdőért, egy csendes kávéért az ablakban.

A legrosszabbak az éjszakák. Amikor mindenki alszik, csak én vagyok ébren és hallgatom a ház neszeit: vajon most is felébred? Vajon most is szüksége lesz rám? És ha egyszer nem hallom meg?

A barátnőm, Anna egyszer azt mondta:

– Zsófi, nem vagy rossz ember attól, hogy néha eleged van. Ez mindenkivel megtörténik.

De én mégis úgy érzem magam néha, mint egy kudarcot vallott unoka.

Tegnap este nagypapa rám nézett vacsora közben:

– Tudod, Zsófikám, én már sok mindent láttam ebben az életben. De azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd te fogsz rólam gondoskodni így…

Nem tudtam mit mondani. Csak megszorítottam a kezét.

Most itt ülök az ablakban hajnalban és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent megtettem érte? Vagy csak próbálom jóvátenni azt a sok elveszett időt? Meddig lehet bírni ezt bűntudat és szeretet között vergődve?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önfeláldozás és az önvédelem határa?