Ne fuss el magad elől, Evi! – Egy menyasszony szökése a vőlegénye családjából
– Evi, hol vannak a palacsinták? – harsant fel Zsolt anyja, Ilona néni hangja a konyhaajtóból. A kezem remegett, ahogy a tésztát kevertem, és próbáltam nem sírni. A falióra szerint már fél kilenc volt, Zsolt apja, Lajos bácsi pedig már harmadszor nézett be a konyhába, mintha attól gyorsabban sülne meg a reggeli.
Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy elvesztem. Hónapok óta éltem Zsolt családjánál, mióta eljegyeztük egymást. Az én szüleim vidéken maradtak, ők nem értették, miért kell nekem mindenben alkalmazkodnom. De Zsolt azt mondta: „Ez így szokás nálunk, Evi. Anyuék szeretik, ha együtt vagyunk.”
Csakhogy én egyre kevésbé éreztem magam együtt velük. Inkább voltam cseléd, mint menyasszony. Ilona néni minden nap újabb feladatot adott: „Evi, mosd ki Zsolt ingét! Evi, főzz egy kis levest Lajosnak! Evi, ne felejtsd el leszedni a ruhákat!” Zsolt pedig csak legyintett: „Anyám ilyen, majd megszokod.”
Aznap reggel azonban valami eltört bennem. Ahogy a palacsintákat sütöttem, hirtelen úgy éreztem, mintha nem is én lennék ott. Mintha valaki más keze keverné a tésztát, valaki más mosolyogna erőltetetten Ilona nénire. A tükörben sem ismertem magamra: karikás szemek, fáradt tekintet.
– Evi! – szólt rám újra Ilona néni. – Zsolt szereti, ha sok lekvár van benne! Ne spórolj vele!
– Igen, persze – motyogtam.
Aztán Zsolt is bejött a konyhába. – Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte türelmetlenül.
– Mindjárt kész – válaszoltam halkan.
Zsolt rám se nézett. Leült az asztalhoz, elővette a telefonját. Ilona néni leült mellé, és elkezdte sorolni az aznapi teendőket: „Zsoltnak délután edzése van, ne felejtsd el kimosni a mezeit! És este jönnek a rokonok vacsorára.”
A palacsinták illata keveredett a gyomromban kavargó hányingerrel. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Vajon tényleg ezt akarom? Így akarok élni? Egy életet mások árnyékában?
Aznap délután felhívtam anyámat. A hangja meleg volt és aggódó:
– Kislányom, minden rendben?
– Nem tudom – suttogtam. – Anya… én nem vagyok boldog.
Anyám hallgatott egy pillanatig.
– Evi, te mindig olyan bátor voltál. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, ki legyél.
Este vacsoránál Ilona néni újabb listát adott át: „Holnap piacra kell menni, Evi. És ne felejtsd el: Zsolt szereti a túrós rétest.”
Zsolt rám se nézett egész este. A rokonok előtt úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. De én már csak egy árnyék voltam.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Felkeltem, leültem az ablakhoz. Az utcai lámpák fényében néztem a csendes utcát. Vajon van még visszaút? Vajon lehet még saját életem?
Másnap reggel korán keltem. Csendben összepakoltam néhány ruhát egy táskába. A szívem hevesen vert. Minden lépésnél azt éreztem: most vagy soha.
Ilona néni már a konyhában volt.
– Hova mész ilyen korán? – kérdezte gyanakodva.
– Haza – mondtam ki végre hangosan. – Haza akarok menni.
Ilona néni arca megkeményedett.
– És Zsolt? Nem gondolsz rá? Hát nem szereted?
– Szeretem… de magamat is szeretnem kellene – válaszoltam remegő hangon.
Zsolt ekkor lépett be pizsamában.
– Mi ez a cirkusz? – kérdezte álmosan.
– Elmegyek – mondtam neki is. – Nem bírom tovább.
Zsolt csak nézett rám értetlenül.
– Evi… ne csináld ezt! Anyám csak segíteni akar…
– Nem akarok többé mások életét élni – mondtam halkan.
Aztán kiléptem az ajtón. A levegő hűvös volt, de soha nem éreztem magam ennyire szabadnak.
Hazamentem anyámhoz vidékre. Napokig csak aludtam és sírtam. De minden nap egy kicsit könnyebb lett.
Zsolt egyszer felhívott:
– Visszajössz még?
– Nem tudom – mondtam őszintén. – Most először érzem úgy, hogy önmagam lehetek.
Anyám minden nap megölelt. Lassan újra megtanultam mosolyogni.
Most itt ülök az ablakban, nézem a naplementét és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még úgy, mint én? Hányan félnek kiállni magukért? És vajon tényleg bűn-e önmagunkat választani mások helyett?