„Ne kényeztesd el a gyereket!” – Egy magyar anya vallomása a családi harcokról

– Zsófi, nem gondolod, hogy túl sokat engedsz meg a gyerekeknek? – Margit néni hangja élesen hasít bele a vasárnapi ebéd csendjébe. A húsleves gőze szinte megfagy a levegőben, ahogy mindenki rám néz.

A fiam, Marci, épp az asztal alatt matat a telefonján, míg a kislányom, Anna, az abroszt firkálja filctollal. Gábor, a férjem, zavartan köhint, de nem szól semmit. Érzem, ahogy elönt a forróság – harag, szégyen és tehetetlenség keveréke.

– Margit néni, próbálunk következetesek lenni, de most vasárnap van, hadd legyenek egy kicsit szabadabbak – válaszolom halkan, de érzem, hogy remeg a hangom.

– Régen nem így volt! – vág vissza Margit néni. – Mi keményen dolgoztunk, nem volt időnk ilyen hóbortokra! Ha én így viselkedtem volna anyám előtt… – elharapja a mondatot, de mindenki tudja, mire gondol.

A szoba megtelik feszültséggel. Marci fel sem néz, Anna tovább rajzol. Gábor végre megszólal:

– Anya, most más világ van. A gyerekeknek is kell egy kis szabadság.

Margit néni csak legyint.

Az ebéd után Gáborral kettesben maradunk a konyhában. Mosogatok, ő törölget.

– Szerinted tényleg rosszul csináljuk? – kérdezem halkan.

– Nem tudom – sóhajt fel. – Néha én is úgy érzem, hogy túl engedékenyek vagyunk. De amikor ránézek Marcira vagy Annára… Nem akarom, hogy úgy nőjenek fel, mint mi. Emlékszel apámra? Mindig csak parancsolt.

Bólintok. Az én gyerekkorom sem volt könnyű. Anyám szigorú volt, apám távolságtartó. Mindig azt éreztem: bármit teszek, sosem elég jó.

Este Marci bejön hozzám.

– Anya, Margit mama miért mondta azt, hogy elkényeztetsz minket?

Leülök mellé az ágyra.

– Mert szerinte túl sok mindent megengedünk nektek. Régen más volt a nevelés. De mi azt szeretnénk, ha boldog lennél.

– Én boldog vagyok – mondja halkan. – De néha félek, hogy ha valamit rosszul csinálok, akkor te is mérges leszel rám.

Ölelem. A könnyeim csípik a szemem.

Másnap reggel Anna hisztizik az óvodába indulás előtt.

– Nem akarok menni! – kiabálja. – Itthon akarok maradni!

Próbálom nyugodtan kezelni:

– Anna, muszáj menned. Ott vannak a barátaid.

– Nem érdekel! – csapkodja az ajtót.

Gábor közbelép:

– Anna, ha most nem öltözöl fel szépen, akkor este nem lesz mese!

Anna sírva fakad. Összenézünk Gáborral: vajon most jól csináltuk?

Délután Margit néni felhív:

– Zsófi, ne haragudj a tegnapiért. Csak aggódom értetek. Tudod, mennyire szeretlek titeket…

Meghatódva hallgatom. Mögötte ott van az egész múltja: a háború utáni nélkülözés, a kemény munka, az örökös félelem attól, hogy valami rosszul sül el.

– Tudom, Margit néni. Mi is szeretünk téged. Csak… nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Este Gáborral sokáig beszélgetünk.

– Szerinted tényleg elkényeztetjük őket? – kérdezem újra.

– Nem tudom – mondja csendesen. – Talán néha igen. De azt is tudom: nem akarom továbbadni azt a ridegséget, amit mi kaptunk.

Aznap éjjel sokáig forgolódom. Eszembe jutnak Margit néni szavai: „Ne kényeztesd el a gyereket!” Vajon tényleg baj lenne, ha néha engedünk nekik? Vagy pont azzal ártunk többet, ha mindent megadunk?

Másnap reggel Marci odajön hozzám:

– Anya, segítesz megírni a házit?

– Persze – mosolygok rá. És közben azon gondolkodom: vajon jól csinálom? Vajon egyszer majd ő is úgy emlékszik vissza rám, mint aki túl engedékeny volt… vagy mint aki mindig ott volt mellette?

Ti mit gondoltok? Lehet egyensúlyt találni szeretet és fegyelem között? Vagy örök harc marad ez minden családban?