„Ne siess a házassággal, Zsófi!” – Egy menyasszony menekülése egy másik család árnyékából

– Zsófi, ne felejtsd el, hogy ma jön az anyósod! – kiáltotta anya a konyhából, miközben én a tükör előtt álltam, és próbáltam nem sírni. A kezem remegett, ahogy a fülbevalót próbáltam bekapcsolni. A gyomromban görcs volt, mintha követ nyeltem volna. Nem akartam késni, de minden alkalommal, amikor eszembe jutott, mi vár rám, a lábam ólomnehézzé vált.

– Zsófi, kész vagy már? – szólt be Gábor a folyosóról. A hangjában nem volt melegség, csak türelmetlenség. – Anyám nem szeret várni.

Az első találkozásunkra emlékeztem vissza: Gábor anyja, Ilona néni már akkor átvette az irányítást. – Nálunk rend van, Zsófi. Mi hagyományos család vagyunk – mondta, és akkor még kedvesnek tűnt. Most viszont fojtogatott.

Leültünk az asztalhoz. Ilona néni már sorolta is az esküvői feladatokat: – A torta három emeletes legyen, Zsófi. És csak fehér rózsa! Semmi piros, az nem illik ide.

– De én szeretem a piros rózsát… – próbáltam halkan.

Ilona néni rám nézett a szemüvege fölött: – Drágám, hidd el, én tudom, mi a legjobb.

Gábor hallgatott. Soha nem állt mellém. Ha este szóba hoztam neki, mennyire rosszul érzem magam, csak vállat vont: – Hagyd anyámat, ő csak jót akar.

De nem csak az esküvőről volt szó. Az ő kontrolljuk mindenhová beszivárgott. Ilona néni döntötte el, hol fogunk lakni – – Természetesen fölöttünk lesz a lakásotok, így mindenkinek könnyebb. – Gábor szó nélkül belement.

Anya hallgatott. Apa egyszer kérdezte csak meg: – Zsófi, biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Nem tudtam válaszolni.

Az éjszakák álmatlanul teltek. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hová tűnt az a régi Zsófi, aki utazásokról és szabadságról álmodott. Most csak valakinek a menye voltam, valakinek a felesége, valakinek a bábja.

Egy este, miután újabb vita robbant ki a szalvéták színéről, felhívtam a barátnőmet, Katát.

– Kata, nem bírom tovább. Olyan érzés, mintha megfulladnék.

– Zsófi, mondd el nekik! Mondd el Gábornak is!

– Próbáltam… Nem hall meg. Az anyja dönt mindenben. Még abban is, milyen ruhát vehetek fel.

Kata néhány másodpercig hallgatott, majd halkan mondta: – Tudod jól, hogy senkinek sem tartozol semmivel. Csak magadnak.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem.

Másnap Ilona néni újabb listával érkezett: – Zsófi, elintéztem neked a fodrászt az ismerősömnél. És ne feledd: piros rúzs szóba sem jöhet!

Gáborra néztem. Ő a telefonját nyomkodta.

– Gábor – mondtam halkan –, miért nem kérdezed meg soha, hogy én mit szeretnék?

Felnézett és vállat vont: – Úgyis boldog leszel majd, ha túl leszünk rajta.

Akkor értettem meg: sosem kérdezte meg, mert nem is érdekelte.

Aznap éjjel összepakoltam egy táskát. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Ahogy kiléptem az ajtón, anya ott állt.

– Kislányom…?

– Nem bírom tovább, anya. Nem akarok ilyen életet.

Erősen átölelt. Hosszú idő után először éreztem megkönnyebbülést.

Katához mentem át. Egész éjjel sírtam.

Reggel Gábor hívott.

– Hol vagy? Anyám ki van akadva! Mindenki téged keres!

– Gábor… Én ezt nem bírom tovább. Nem akarok anyád bábja lenni. Nem akarok olyan életet élni, amit mások választanak helyettem.

Sokáig hallgatott.

– És most mit csinálsz?

– Nem tudom… De legalább önmagam leszek.

Eltelt néhány hét. Ilona néni az egész háztömbben kibeszélt – „Szegény fiam! Micsoda lányt fogott ki!” Az emberek suttogtak anya háta mögött a boltban. De először éreztem békét magamban.

Katánál kezdtem dolgozni egy kis könyvesboltban. Minden nap jöttek emberek a saját történeteikkel és gondjaikkal. Rájöttem: nem vagyok egyedül azzal, hogy mások elvárásai ellen harcolok.

Egy nap egy idős hölgy lépett be a boltba és azt mondta: – Drága lányom, jobb egyedül lenni, mint más életét élni.

Mosolyogva köszöntem meg neki.

Néha este még mindig félek – vajon hibáztam? Vajon találok-e valaha valakit, aki önmagamért szeret?

De aztán eszembe jut az a fojtogató érzés – és tudom: a szabadságomnak nincs ára.

Lehet, hogy nem találtam meg a fehér lovas herceget – de legalább megtaláltam önmagam.

És ti? Meg tudnátok lépni ugyanezt? Meddig mennétek el azért, hogy megtartsátok a saját boldogságotokat?