„Ne siess az esküvővel, Lilla!” – Egy menyasszony menekülése egy idegen család szorításából

– Lilla, miért állsz ott, mint aki temetésre készül? – hallottam anyám hangját a hátam mögött, miközben a templom lépcsőjén álltam hófehér ruhámban, remegő kézzel. A harangok már szóltak, a vendégek türelmetlenül toporogtak, de én csak bámultam a kék eget, mintha ott keresném a választ arra, hogyan kerültem ide.

A szívem vadul vert. A gyomrom görcsben. A fejemben csak egy mondat visszhangzott: „Ez nem az én életem.” Nem akartam itt lenni. Nem akartam Péter felesége lenni. Legalábbis nem így, nem ebben a fojtogató légkörben, ahol minden döntést helyettem hoztak meg.

Péter családja – a Károlyiak – már az eljegyzésünk napján átvette az irányítást. Az anyóspalántám, Károlyi Ilona, minden részletet kézben tartott: milyen legyen a ruha, milyen virágok díszítsék az asztalokat, kiket hívjunk meg. Az én véleményem? Maximum annyit számított, mint egy díszpárna a kanapén.

– Lilla drágám, ez így szokás nálunk – mondta Ilona egy alkalommal, amikor óvatosan megjegyeztem, hogy talán szeretnék egy kisebb esküvőt. – A családunkban mindig nagy lakodalmak voltak. Ez hagyomány.

A saját anyám is csak bólogatott. – Ne ellenkezz, kislányom! Ez egy jó család. Péter rendes fiú. Örülj neki!

De én nem tudtam örülni. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bábu egy idegenek által rendezett színdarabban.

Az utolsó csepp az volt, amikor megtudtam, hogy Péterrel már eldöntötték: az esküvő után hozzájuk költözünk. Együtt fogunk élni Ilonával és az apósommal, Károlyi Bélával. Együtt! Egy házban! Ahol minden reggel Ilona főzi majd a kávét, és minden este Béla nézi majd velem a híradót.

– Ez így természetes – mondta Péter vállat vonva. – Nálunk ez a szokás. Majd megszokod.

De én nem akartam megszokni. Én saját életet akartam. Saját döntéseket. Saját otthont.

Az esküvő előtti este alig aludtam valamit. Anyám szobájában ültem, néztem a régi családi fotókat a falon. Az apám már rég meghalt; anyám egyedül nevelt fel. Mindig azt mondta: „Lilla, légy erős! Állj ki magadért!” Most mégis ő volt az első, aki azt tanácsolta: hajts fejet.

Reggel aztán belebújtam a menyasszonyi ruhába. A tükörben egy idegent láttam. A hajam tökéletesen feltűzve, az arcomon vastag smink – mintha el akarnám rejteni magam elől is az igazi érzéseimet.

A templom előtt aztán minden egyszerre zúdult rám. A harangok zúgása, anyám sürgető hangja, Ilona éles pillantása… és Péter mosolya, ami mögött ott bujkált valami elvárás.

– Lilla, induljunk már! – szólt rám Péter halkan.

– Várj… – suttogtam.

– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten.

– Nem tudom… csak… félek – vallottam be remegő hangon.

Ilona odalépett hozzánk. – Ne csinálj jelenetet! Mindenki rád vár!

Ekkor valami eltört bennem. Hirtelen világossá vált: ha most bemegyek abba a templomba, örökre elveszítem önmagam.

– Sajnálom… – mondtam halkan, majd futni kezdtem. A ruhám beleakadt egy bokorba, de nem törődtem vele. Futottam végig a főtéren, ahol néhány ismerős döbbenten nézett utánam.

A közeli parkban álltam meg lihegve. Leültem egy padra és zokogni kezdtem. Nem tudtam, mi lesz most velem. Csak azt tudtam: nem akarok tovább mások elvárásainak megfelelni.

Pár perc múlva anyám ért utol.

– Lilla… mit művelsz? Tönkreteszed magad! Tönkreteszel minket! – sírt.

– Anya… én nem tudom ezt megtenni magammal! Nem akarok boldogtalan lenni! Nem akarok Ilonáékkal élni! Nem akarom ezt az életet!

Anyám leült mellém. Sokáig hallgatott.

– Tudod… apád is mindig azt mondta volna: ne hagyd magad – mondta végül halkan. – Ha tényleg így érzed… menj! Élj úgy, ahogy szeretnél!

Aznap este egyedül aludtam el a régi gyerekszobámban. A telefonom folyamatosan csörgött: Péter hívott újra és újra. Végül írtam neki egy üzenetet: „Sajnálom. Nem tudom ezt végigcsinálni.”

Hetekig nem mentem ki a házból. A faluban mindenki rólam beszélt: „Lilla megszökött az esküvője elől!” Volt, aki sajnált, volt, aki elítélt.

De ahogy telt az idő, lassan megnyugodtam. Elkezdtem újra dolgozni a könyvtárban. Megtanultam egyedül élni. Megtanultam szeretni magamat.

Ma már tudom: jobb volt akkor nemet mondani, mint egy életen át boldogtalannak lenni.

Néha még eszembe jut Péter arca a templom előtt. Vajon megbocsátott nekem? Vajon ő is boldog lett végül?

De ami igazán foglalkoztat: hányan vannak még olyanok, mint én? Hány nő mond igent félelemből vagy megszokásból? És vajon hányan mernek végül kiállni magukért?