Négy fal között: Túl kicsi hely az álmainknak
– Már megint nem fér el a ruhád a szekrényben? – kérdezte Tamás halkan, miközben próbálta becsukni a nyikorgó ajtót. A szekrényből kilógott Misi egyik kis pólója, amit tegnap este még gyorsan mostam ki, hátha reggelre megszárad.
– Nem fér el semmi, Tamás! – csattantam fel. – Egyetlen szobában élünk hárman! Hova tegyem a ruhákat? Hova tegyem magamat?
Tamás csak lehajtotta a fejét. Tudom, hogy ő is szenved ettől az egésztől. De nem tudok tovább hallgatni. Minden reggel ugyanaz: Misi sír, mert nem találja a kedvenc játékát – valahol a kanapé mögé esett, de nincs hely rendesen keresni. Én pedig minden nap egyre feszültebb vagyok.
A panelházban minden hang áthallatszik. A szomszéd néni már többször ránk szólt, hogy túl hangosak vagyunk. De mit csináljunk? Egy négyéves gyerek nem tud csendben játszani.
A legrosszabb mégis az, amikor Márk átjön. Ő Tamás öccse, és most költözött be abba a tágas, háromszobás lakásba, amit anyósom hagyott rá. Márk egyedül él ott, néha felhoz egy-egy barátnőt, de többnyire csak a számítógép előtt ül. Amikor először megláttam az új lakását, összeszorult a torkom.
– Janka, nézd meg ezt a kilátást! – mondta Márk büszkén. – És van külön dolgozószobám is!
Csak bólintottam. Nem akartam veszekedni. De belül ordítottam: Miért ő? Miért nem mi kaptuk azt a lakást? Miért kell nekünk három embernek egyetlen szobában élni?
Tamás próbált beszélni az anyjával. De az anyósom csak legyintett.
– Jaj, Tamáska, Márk mindig is olyan magányos volt! Neki nagyobb tér kell. Ti meg fiatalok vagytok, majd megoldjátok! – mondta.
Azóta sem tudok úgy ránézni, hogy ne érezzem azt a keserűséget. Minden családi ebédnél ott ülünk egymás mellett: Márk mosolyogva meséli az új lakberendezési ötleteit, én pedig próbálom elrejteni a könnyeimet.
Egy este Tamás halkan megszólalt:
– Sajnálom, Janka. Tudom, hogy igazságtalan. De nincs pénzünk nagyobb lakásra. És anyám nem fog változtatni.
– Nem is akarom már hallani! – kiáltottam rá. – Mindig csak alkalmazkodunk! Mindig csak mi húzzuk a rövidebbet!
Aznap este sokáig sírtam. Misi odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, miért vagy szomorú?
– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki.
Aztán jött egy újabb hétvége. Anyósom meghívott minket ebédre. Márk is ott volt, természetesen. Az asztalnál szóba került a lakás kérdése.
– Janka, te mindig olyan komor vagy mostanában – jegyezte meg anyósom.
– Talán azért, mert hárman élünk egy szobában – mondtam ki végül halkan.
Csend lett. Tamás rám nézett, Márk zavartan piszkálta a villáját.
– Nem lehetne… – kezdtem újra –, hogy legalább cseréljünk? Nekünk nagyobb szükségünk lenne arra a lakásra.
Anyósom arca elkomorult.
– Ez szóba sem jöhet! Márk már berendezkedett! Ti fiatalok vagytok, majd lesz nektek is nagyobb lakásotok!
Aznap este Tamás és én összevesztünk. Ő azt mondta, ne bántsam az anyját. Én pedig azt mondtam: elég volt ebből az igazságtalanságból!
Napokig alig beszéltünk egymással. Misi is érezte a feszültséget: egyre többet sírt éjszaka.
Egyik reggel Tamás váratlanul megszólalt:
– Beszéltem Márkkal. Azt mondta, gondolkodik rajta… Talán hajlandó lenne cserélni veletek.
Remény ébredt bennem. De aztán Márk eljött hozzánk.
– Janka, Tamás… Sokat gondolkodtam. De őszinte leszek: nekem is fontos ez a lakás. Sajnálom…
Összetörtem. Úgy éreztem, nincs kiút ebből az egészből.
Azóta minden nap ugyanaz: reggelente próbálok mosolyogni Misire, de belül üres vagyok. Tamással már alig beszélünk. Az álmaink egyre távolabb kerülnek.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy család? Hogy mindig csak alkalmazkodni kell? Hogy sosem lehet igazságot tenni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet bírni ezt anélkül, hogy az ember bele ne törne?