Negyven év árnyékában: hogyan lett egy ázott kiscica az új életem kezdete

– Nem! Nem hozod be azt a dögöt ebbe a lakásba! – ordított anyám, miközben az előszobában álltam, karomban egy remegő, csuromvizes kiscicával. Apám a fotelből fel sem állt, csak a szemüvege fölött nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. – Zsuzsa, kérlek, ne kezdjük el megint… – próbáltam halkan, de anyám hangja elnyomta a sajátomat. – Negyven éves vagy, Éva! Negyven! És még mindig nem tudod, mi az, hogy felelősség? Egy macska? Most komolyan?

A cica összegömbölyödött a karomban. Az esőcseppek még mindig csöpögtek rólam is, ahogy az októberi szélben hazavánszorogtam a belvárosi ügyvédi irodából. A villamoson mindenki engem bámult, mintha valami különös szerzet lennék. De nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy valaki – vagy valami – végre örüljön nekem.

– Ha beengeded, én megyek! – fenyegetőzött anyám. Apám csak sóhajtott. – Hagyjátok már abba! Egy cica… nem a világ vége… – mondta, de aztán visszafordult a tévéhez.

Letettem a cicát a fürdőszobában, törölközőbe bugyoláltam. A kis állat hálásan dorombolt. A szívem összeszorult: mikor éreztem utoljára, hogy valaki csak úgy örül nekem? Nem azért, mert megfeleltem valakinek, vagy mert jól viselkedtem, hanem csak úgy… magamért?

Gyerekkorom óta ebben a lakásban éltem. Mindig mindent úgy csináltam, ahogy anyám akarta. Apám csendes volt, sosem állt ki mellettem igazán. Azt mondták: „Tanulj jól, Éva! Legyél ügyvéd! Az biztos szakma.” Megtettem. „Ne menj férjhez akárkihez!” Nem mentem. „Ne költözz el, amíg nem lesz saját lakásod!” Nem költöztem. Most negyven vagyok, és minden este ugyanaz: vacsora hármasban, híradó, aztán anyám panaszkodik a szomszédokra vagy rám.

A cica miatt kitört a vihar. Anyám egész este duzzogott. Apám próbált közvetíteni: – Talán maradhatna pár napot… – De anyám hajthatatlan volt: – Holnap reggel elviszed! Vagy menjetek mindketten!

Aznap éjjel alig aludtam. A cica – akit magamban Borinak neveztem el – az ágyam végében kuporgott. Hajnalban felkeltem, és néztem az ablakon át az esőt. A szívem tele volt félelemmel és dühvel. Miért nem lehet egyszer az én akaratom szerint? Miért érzem magam mindig vendégnek a saját életemben?

Reggel anyám már a konyhában várt. – Na? Elviszed? – kérdezte hidegen. Apám csak lapozta az újságot. – Anyu… én… nem akarom beadni menhelyre… – kezdtem halkan. – Akkor költözz el vele! – vágta rá.

Ez volt az a pillanat, amikor valami bennem eltört. Felmentem a szobámba, elővettem a laptopot és elkezdtem albérleteket nézni. A kezem remegett, ahogy tárcsáztam egy számot: – Jó napot kívánok! Érdeklődnék a hirdetés miatt… Igen, egyedül költöznék… Igen, kisállat is lenne velem… Köszönöm!

Anyám persze hallotta: – Mit csinálsz? Hova akarsz menni? – kérdezte döbbenten. – Elköltözöm – mondtam ki először életemben hangosan ezt a szót.

Aznap délután már dobozoltam. Anyám sírt, majd kiabált: – Hálátlan vagy! Mindent érted tettem! Most meg egy macska miatt mész el?! Apám csak állt az ajtóban: – Éva… biztos ezt akarod? – kérdezte halkan.

– Igen, apa. Biztos.

A következő napokban minden új volt és ijesztő. Egy zuglói garzonban találtam magam Borival és néhány dobozzal. Az első este sírtam is meg nem is: egyszerre voltam szabad és elveszett. De amikor Bori odabújt hozzám és dorombolt, tudtam: végre valami csak az enyém.

A munkahelyemen is mindenki meglepődött: – Tényleg elköltöztél? Egyedül? És egy macskával? – kérdezte Zsófi kolléganőm hitetlenkedve. – Igen – feleltem mosolyogva –, és soha nem éreztem magam ennyire élőnek.

Az első hónap nehéz volt: minden fillért számoltam, esténként magányosnak éreztem magam. Anyám naponta hívott: hol sírt, hol fenyegetőzött, hol könyörgött, hogy menjek haza. Apám egyszer meglátogatott: hozott egy csomag pogácsát és csendben megsimogatta Borit.

– Tudod, anyád csak fél… hogy elveszít téged – mondta halkan.

– De apa… én már rég elvesztem ebben a házban.

Aztán lassan minden változni kezdett. Megismertem Pétert a házból: egyedülálló apuka volt két kislánnyal. Egyik este segített felvinni a bevásárlást.

– Látom, új lakó vagy! Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen.

– Köszönöm… csak próbálok túlélni – nevettem kínomban.

– Ha kell társaság vagy egy jó kávé… szólj nyugodtan! – mosolygott.

Péterrel barátság lett belőle, aztán több is. A lányai imádták Borit; minden hétvégén átjöttek játszani vele.

Közben anyámmal is változott valami: először hónapokig nem beszéltünk rendesen. Aztán egyszer váratlanul felhívott:

– Éva… hiányzol nekünk… Bori jól van?

– Jól van, anya… én is jól vagyok.

– Talán… egyszer meglátogatunk.

Amikor először jöttek át hozzám, anyám végignézett a kis lakáson és csak ennyit mondott:

– Szép rend van… És ez a cica tényleg aranyos…

Nem kérdezte többé, mikor költözöm vissza.

Most már két éve élek itt Borival és Péterrel együtt. Néha még mindig félek: vajon jó döntést hoztam? De amikor reggelente Bori odabújik hozzám és Péter kávét főz nekem, tudom: végre az enyém az életem.

Sokszor gondolkodom azon: hányan élnek még mindig mások elvárásai szerint? Hányan félnek kilépni abból az árnyékból, amit a családjuk vet rájuk? Vajon tényleg hálátlan vagyok… vagy végre bátor?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet mások kedvéért élni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?