Negyven év után újra találkoztam az első szerelmemmel – de már nem ismertem rá

– Miért jöttél el? – kérdeztem halkan, miközben a kezem remegett a kávéscsésze felett. Gábor rám nézett, azokkal a szürke szemeivel, amelyek egykor minden titkomat ismerték. Most idegen volt bennük valami – talán a negyven év, ami elválasztott minket.

A Margit-szigeti padon ültem, a tavaszi napfényben, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire más lett minden. A hajam őszül, az arcomon ráncok, de a szívemben ugyanaz a zavarodottság, mint amikor tizenhét évesen először csókolt meg a suli mögötti parkban.

Gábor akkoriban mindig gitárral járt, szakadt farmerben, és sosem gombolta be rendesen az ingét. Én voltam a csendes lány, aki mindig időben hazaért – kivéve, amikor hozzá szöktem ki esténként. Anyám persze tudta, hogy valami nincs rendben. Egyik este, amikor későn értem haza, ott várt a konyhában.

– Hol voltál már megint, Anna? – kérdezte fáradtan.
– Csak sétáltam egyet – hazudtam.
– Azt hiszed, nem látom? – sóhajtott. – Vigyázz magadra. Az ilyen fiúk csak bajt hoznak.

Nem értette meg, hogy Gábor más volt. Vagy csak én akartam hinni benne? Akkoriban minden fekete-fehérnek tűnt: vagy vele vagyok boldog, vagy nélküle örökre magányos leszek.

Aztán jött az érettségi. Gábor elment Pécsre egyetemre, én Budapesten maradtam. Az első hónapokban még leveleztünk. Minden este vártam az üzenetét, mint egy szerelmes kamasz. Egyik nap azonban nem jött több levél. Aztán megtudtam: van valakije ott, egy lány az évfolyamról.

Összetörtem. Anyám csak annyit mondott:
– Mondtam én neked.

Az évek teltek. Férjhez mentem Tamáshoz – rendes ember volt, megbízható, de sosem szerettem úgy, mint Gábort. Két gyerekünk született: Zsófi és Bence. A mindennapokban elfelejtettem álmodni. Néha éjjelente mégis Gáborról álmodtam: arról a nyárról, amikor azt hittem, minden lehetséges.

Aztán tavaly meghalt anyám. A temetés után a régi dobozok között megtaláltam Gábor utolsó levelét – anyám sosem adta oda nekem. Ebben azt írta: „Sajnálom, hogy megbántottalak. Ha egyszer még látlak, mindent elmondok neked.”

Napokig csak ültem a levéllel a kezemben. Haragudtam anyámra – miért döntött helyettem? Miért vette el tőlem azt az esélyt?

Egy este felhívtam Zsófit:
– Szerinted keressem meg Gábort?
– Anya, ha nem teszed meg most, örökké bánni fogod – mondta.

Így történt, hogy negyven év után újra ott ültem vele szemben a Margit-szigeten.

– Anna… – kezdte Gábor halkan. – Nem tudom, mit mondhatnék.
– Miért nem írtál többet? – kérdeztem.
– Írtam. De sosem válaszoltál.

A szívem összeszorult. Elmondtam neki mindent: anyám titkát, a levelet, amit elrejtett előlem. Láttam rajta a fájdalmat és a megkönnyebbülést is.

– Én is haragudtam rád – mondta végül. – Azt hittem, elfelejtettél.
– Soha nem felejtettelek el – suttogtam.

Hosszú csend ült közénk. A múlt már nem volt visszahozható. Mindketten más életet éltünk le: neki is családja lett, nekem is. De abban a pillanatban újra tizenhét évesek voltunk – két elveszett kamasz egy padon.

– Sajnálom – mondta végül Gábor. – Talán így kellett lennie.
– Talán… – feleltem.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: mi lett volna, ha anyám átadja azt a levelet? Mi lett volna, ha bátrabb vagyok? Vajon tényleg el tudjuk engedni a múltat?

„Lehet valaha igazán megbocsátani annak, aki elvette tőlünk az esélyt az igazi boldogságra? Vagy csak magunknak kellene megbocsátanunk?”