Negyven éve a küszöbömön találtam egy gyermeket – ma is kísért a titok
– Miért pont én? – suttogtam magam elé, miközben a viharos éjszakában remegő kézzel nyitottam ki a bejárati ajtót. A szél cibálta a hajamat, az eső úgy csapott az arcomba, mintha büntetni akarna. Ott feküdt a küszöbömön egy kosárban, egy aprócska, síró csecsemő. A szívem egyszerre telt meg félelemmel és valami megmagyarázhatatlan kötődéssel.
– Jaj, Ilona, mit csinálsz? – hallottam anyám hangját a hátam mögül. – Nem gondolod komolyan, hogy ezt a gyereket itt hagyod?
– Nem tudom, anya… – válaszoltam elcsukló hangon. – De nem hagyhatom itt meghalni.
Aznap éjjel nem aludtam. A kisfiú – akit később Mártonnak neveztem el – egész éjjel sírt, mintha csak érezné, hogy az egész élete most dől el. Másnap reggel már az egész falu tudta: Ilona, a tanítónő, egy idegen gyereket talált a háza előtt.
A családom nem fogadta kitörő örömmel a döntésemet. Apám csak annyit mondott: – Egyedülálló nő vagy, Ilona. Mit gondolnak majd rólad? Honnan tudod, kié az a gyerek?
A faluban is mindenki suttogott. A boltban Marika néni félhangosan jegyezte meg: – Biztos nem véletlenül került oda az a gyerek…
Évekig éltem ezzel a bélyeggel. Márton nőtt, okosodott, és minden nap emlékeztetett rá, miért döntöttem úgy azon az éjszakán. De amikor iskolába ment, újabb nehézségek jöttek. Egyik nap sírva jött haza:
– Anya, miért mondják azt, hogy én nem vagyok igazi magyar? Hogy biztos cigány vagyok?
A szívem összeszorult. Megöleltem.
– Te az én fiam vagy, Márton. Ennél fontosabb nincs.
De magamban én is kérdeztem: vajon ki volt az anyja? Miért hagyta ott? És vajon jól teszem-e, hogy nem keresem az igazságot?
Márton tehetséges lett: kiválóan tanult, sportolt, ösztöndíjat kapott Budapestre. A családom lassan elfogadta őt – főleg amikor kiderült, hogy Mártonból orvos lesz. De a múlt árnyéka sosem tűnt el teljesen.
Egy karácsonyi vacsorán apám odafordult hozzám:
– Ilona, most már felnőtt ember lett belőle. Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondani neki mindent?
– És ha összetöröm vele? – kérdeztem vissza.
– Az igazság néha fáj, de joga van tudni.
Sokáig halogattam. Végül egy tavaszi estén leültettem Mártont.
– Fiam… van valami, amit tudnod kell. Nem én szültelek.
Láttam rajta a döbbenetet, aztán csak annyit kérdezett:
– Akkor ki vagyok én?
Nem tudtam választ adni. Csak annyit mondtam:
– Te vagy az én fiam. Ez az egyetlen biztos pont.
Azóta Márton többször próbált utánajárni a múltjának: leveleket írt önkormányzatoknak, keresett régi újságcikkeket. De semmi nyom. A falu is hallgatott – mintha mindenki tudna valamit, de senki sem mondaná ki.
Most, negyven évvel később, Márton sikeres orvosként dolgozik Debrecenben. Büszke vagyok rá – de minden évfordulón eszembe jut az éjszaka, amikor először megláttam őt a küszöbömön. Vajon jól döntöttem? Megadtam neki mindent? És ha egyszer mégis kiderül az igazság… vajon megbocsát nekem?
Talán sosem tudjuk meg, ki volt az igazi anyja – de azt hiszem, az igazi kérdés az: mit jelent valójában családnak lenni? Vajon elég szeretni valakit ahhoz, hogy örökre összetartozzunk?