Nem adtam neked lakást, csak megengedtem, hogy itt élj: Egy magyar család története felelősségről és a szeretet határairól

– Nem adtam neked ezt a lakást, Emma! Csak megengedtem, hogy itt élj, amíg összeszeded magad! – kiáltottam, hangom remegett, a könnyek már fojtogatták a torkomat. Emma velem szemben állt, karba tett kézzel, tekintete kemény volt, mint a pesti aszfalt egy forró júliusi napon. A konyhában terjengett a frissen főtt kávé illata, az ablakon át beszűrődött a 4-6-os villamos zaja a Bartók Béla útról.

– Anya, ezt most komolyan mondod? Itt élek már évek óta, mindent én csináltam meg! Én vettem parkettát, én fizettem az új konyhát! Szerinted csak úgy el tudok menni innen? – Emma hangja egyszerre volt dacos és kétségbeesett.

A régi konyhaasztalnál ültem, ujjammal idegesen doboltam a kopott széken. Eszembe jutott az első nap ebben a lakásban: apáddal együtt festettük ki, még élt nagyapa is. A szomszédban akkoriban még Marika néni lakott, minden reggel friss pogácsát sütött. Nem akartam, hogy ez az egész egy újabb családi veszekedéssé fajuljon, de úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól.

Emma mindig más volt, mint az öccse. Gergő már az egyetem után elköltözött Debrecenbe, ott dolgozik egy informatikai cégnél, megnősült, két gyereke van. Az ő élete kiszámítható, rendezett. Emma viszont itt maradt Budapesten, egyik munkahelyről a másikra sodródott – volt pincérnő a Ráday utcában, aztán galériában dolgozott a Kálvinon, végül egy ideig munkanélküli is volt. Amikor elvesztette az állását, felajánlottam neki ezt az erzsébetvárosi lakást – „csak amíg összeszedi magát”, mondtam akkor.

Évek teltek el. Emma teljesen átalakította a lakást: minden falon saját festményei lógtak, polcokon könyvek és bakelitlemezek sorakoztak. Barátai gyakran jöttek vacsorára – néha hajnalig maradtak. Én néha beugrottam egy-egy süteménnyel vagy virággal a piacról. Soha nem kérdeztem meg tőle: mikor költözöl már el? Nem volt hozzá szívem.

Aztán egy nap véletlenül meghallottam egy beszélgetést Emma és barátnője, Zsófi között:

– Figyelj már, lehet kiadom az egyik szobát egy egyetemistának. Anya úgysem jár ide sűrűn, nekem meg jól jönne egy kis pénz – mondta Emma.

Éreztem, ahogy elönti az arcomat a vér. Ez nem az ő lakása! Nem adtam neki ajándékba! Csak segíteni akartam neki, amíg talpra áll. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Eszembe jutott minden áldozat: a hosszú műszakok az Uzsoki kórházban nővérként, az egyedül fizetett hitelek apátok halála után.

Másnap felhívtam Gergőt.

– Anya, tudod jól, hogy én nem akarom azt a lakást. Emma használja már évek óta. Ha zavar, hogy ki akarja adni, mondd meg neki nyíltan. De ne várd tőlem, hogy én döntsek kettőtök között – mondta fáradtan.

Gergő mindig tudta hol húzza meg a határokat. Én sosem tanultam meg.

Amikor végre összeszedtem magam és szembesítettem Emmát, minden elszakadt bennünk. Ordítottunk egymásra – mintha két idegen lennénk. Ő azt vágta a fejemhez, hogy sosem bízom benne igazán; én azt neki, hogy kihasználja a jóságomat.

– Tudod te hányszor maradtam pénz nélkül? Hányszor mondtad nekem: minden rendben lesz? Most meg azzal fenyegetsz, hogy kidobsz? – Emma sírt, de nem engedett.

– Nem fenyegetlek! Csak azt akarom megérteni: ez nem a tiéd! Nem adtam oda! Ha saját lakást akarsz – dolgozz meg érte! – válaszoltam remegő hangon.

Aznap este összetörve mentem haza. Egyedül ültem a nappaliban és nézegettem a régi fényképeket: Emma kislányként biciklizik a ház előtt; Gergő mosolyog az érettségin. Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset kértem vissza?

Hetekig nem beszéltünk Emmával. Gergő néha írt egy-egy üzenetet: „Hagyd most békén, majd lenyugszik.” De én nem tudtam lenyugodni. Minden nap néztem a telefont – hátha jelentkezik.

Egy délután megszólalt a kapucsengő. Emma volt az.

– Anya… beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leült velem szemben az asztalhoz. Fáradtnak tűnt; szemei vörösek voltak.

– Gondolkodtam… Talán tényleg ideje lenne saját helyet keresnem. Tudom, sokat segítettél nekem. Talán túl sokat is. De néha úgy érzem… sosem leszek elég jó neked. Mintha mindig tartoznék valamivel – mondta megtörten.

Nem tudtam mit felelni. Csak megszorítottam a kezét.

– Emma… nem tartozol semmivel. Csak azt szeretném, ha felelősséget vállalnál – magadért és értem is. Nem adhatok meg mindent neked; de ott leszek melletted, ha elesel – suttogtam.

Hosszú ideig öleltük egymást és csendben sírtunk.

Ma Emma egy kis albérletben él Újbudán Zsófival. Néha vasárnaponként átjön ebédre; Gergő ritkábban látogat haza Debrecenből – két gyerek mellett nehéz utazni. Az erzsébetvárosi lakás üresen áll – még mindig nem tudom mi legyen vele.

Néha azon gondolkodom: hol ér véget a szülői szeretet és hol kezdődik a felelősség? Vajon tényleg mindent oda kell adnunk gyermekeinknek – vagy inkább arra kell tanítanunk őket, hogyan teremtsék meg saját otthonukat? Ti mit gondoltok erről?