„Nem Adtatok Eleget!” – Egy esküvő árnyékában

– Anya, nem értem, miért nem tudtatok volna egy kicsit többet adni! – csattant fel Gréta, miközben a nappalinkban állt, szemeiben könnyek csillogtak.

A kezem remegett a teáscsésze felett. Az ablakon túl a tavaszi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet akarta volna utánozni. A férjem, Laci, némán ült mellettem, ujjai görcsösen szorították a fotel karfáját.

– Gréta, mindent mi fizettünk – mondtam halkan. – A helyszínt, a ruhádat, a vacsorát, a zenekart… még a tortát is.

– De az ajándékpénz… – vágott közbe. – Mások szülei adtak pénzt is! Nekem csak a gyűrűket fizette ki Bence.

Bence, a vőlegénye – most már férje –, csendben állt az ajtóban. Soha nem volt az a típus, aki belefolyt volna a családi vitákba. Most is csak lesütötte a szemét.

A szívem összeszorult. Hónapokig szerveztük az esküvőt. Minden fillért félretettünk Lacival: lemondtunk a nyaralásról, elhalasztottuk a fürdőszoba felújítását. Minden vágyunk az volt, hogy Grétának tökéletes napja legyen. És most itt áll előttem, és azt mondja: nem adtunk eleget.

– Gréta, tudod te mennyibe került ez az egész? – kérdezte Laci rekedten. – A helyszín önmagában kétmillió forint volt! A ruhád hatszázezer…

– De mások… – kezdte újra Gréta.

– Mások nem mi vagyunk! – vágtam közbe fájdalmasan. – Mi mindent odaadtunk, amit csak tudtunk.

Gréta elfordult, és az ablakhoz lépett. A vállai remegtek. Éreztem, hogy nem csak pénzről van itt szó. Valami mélyebb feszültség húzódik meg a szavai mögött.

Az esküvő napján mindenki mosolygott. A rokonok dicsérték a dekorációt, a menüt, Gréta ruháját. Én is mosolyogtam, de belül aggódtam: vajon elég lesz-e minden? Vajon Gréta boldog lesz-e?

Most úgy tűnik, nem volt elég.

– Tudod mit? – szólt Laci hirtelen. – Ha ennyire fontos az a pénz, akkor majd összeszedünk még valamennyit.

– Nem kell! – vágta rá Gréta dühösen. – Nem értitek…

– Akkor mondd el! – kérleltem. – Mondd el végre, mi bánt!

Csend lett. Csak az eső kopogott tovább.

– Mindig azt éreztem… hogy Bence családja többre tart engem, mint ti – suttogta végül Gréta. – Ők mindig megdicsérnek, mindig támogatnak… Ti meg csak azt nézitek, mire van pénz.

A szívem megszakadt. Hányszor öleltem át gyerekkorában? Hányszor virrasztottam mellette betegen? Hányszor mondtam neki: büszke vagyok rád?

Talán nem elégszer.

– Gréta… – kezdtem halkan –, lehet, hogy nem mondjuk elégszer, de nagyon szeretünk téged. Mindent érted tettünk.

– Akkor miért érzem azt, hogy sosem vagyok elég jó? – nézett rám könnyes szemmel.

Nem tudtam válaszolni. Talán tényleg túl sokat aggódtam a pénz miatt. Talán túl ritkán mondtam ki: büszke vagyok rád.

Aznap este Gréta és Bence hazamentek. A lakásban csend lett. Laci rám nézett:

– Elrontottuk?

– Nem tudom – suttogtam.

Napokig nem beszéltünk Grétával. Aztán egy este csörgött a telefon.

– Anya… beszélhetnénk?

A hangja bizonytalan volt. Átmentem hozzájuk. Bence nyitott ajtót; csendben bólintott.

Gréta ott ült az asztalnál. Előtte egy fénykép: mi hárman egy régi balatoni nyaraláson.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy mindent megtettetek értem. Csak… néha úgy érzem, elveszítelek titeket.

Leültem mellé. Megfogtam a kezét.

– Mi mindig itt leszünk neked – mondtam –, akár van pénzünk, akár nincs.

Sírva borult a vállamra.

Azóta próbálunk többet beszélgetni. Próbálom kimondani: szeretlek, büszke vagyok rád. De valami megtört bennem is: vajon tényleg csak pénzzel lehet szeretetet adni? Vagy mi magunk is hibáztunk abban, hogy ezt hitte?

Ti mit gondoltok? Lehet egy családi kapcsolatot helyrehozni ennyi félreértés után? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?