„Nem akarok gyereket” – Egy nő harca a saját döntéséért

– Erzsi, mikor lesz már unokám? – Anyám hangja élesen hasított át a vasárnapi ebéd csendjén. A húsleves gőze szinte fojtogató volt, ahogy mindannyian az asztal körül ültünk: apám, a bátyám, Zsolt, a sógornőm, Judit, és persze anyám, aki sosem tudta magában tartani a gondolatait.

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. A kanalat letettem, és próbáltam összeszedni a bátorságomat. – Nem lesz – mondtam halkan, de határozottan. – Nem akarok gyereket.

Először csak döbbent csend volt. Aztán apám felhorkant. – Ez valami vicc? Harmincnégy éves vagy, Erzsi! Meddig akarsz még várni?

– Nem várok – feleltem. – Egyszerűen nem akarok.

Judit zavartan piszkálta a tányérját, Zsolt pedig csak bámult rám, mintha hirtelen idegenné váltam volna. Anyám arca eltorzult; láttam rajta a csalódottságot és a dühöt is.

– Minden nőnek ez az útja – mondta végül anyám remegő hangon. – Mi lesz veled egyedül öregkorodban? Ki fog rád vigyázni?

– Nem azért szülök gyereket, hogy legyen, aki gondoskodik rólam – válaszoltam. – És nem is érzem magam alkalmasnak vagy késznek erre. Sosem éreztem.

A beszélgetés ezzel nem ért véget. Sőt, csak ekkor kezdődött igazán. Hetekig tartó viták következtek. Anyám minden alkalommal újabb érvekkel próbált meggyőzni: „Majd megbánod!”, „Ez önzőség!”, „Miért nem vagy képes normális életet élni?”

A barátnőim közül is többen furcsán néztek rám. Egyikük, Kata, egyszer azt mondta: – Erzsi, te mindig is különc voltál, de ez már túlzás. Honnan tudod, hogy nem változik meg a véleményed? – De én tudtam. Gyerekkorom óta éreztem, hogy más vagyok. Míg a többiek babákkal játszottak és esküvőkről álmodoztak, én könyveket olvastam és világot akartam látni.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. A főnököm, Márta néni egyszer félrehívott: – Erzsébetkém, egy nőnek az anyaság a legnagyobb ajándék. Ne hagyd ki! – Csak mosolyogtam és bólogattam, de belül forrtam.

A legnehezebb mégis az volt, amikor egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon tényleg önző vagyok? Vajon tényleg hiányzik belőlem valami? Néha éjszakánként sírva aludtam el. Máskor dühös voltam mindenkire: miért nem lehet egyszerűen elfogadni, hogy más vagyok?

Egyik este apám leült mellém a konyhában. – Tudod, anyád csak jót akar – mondta csendesen. – Félti az unokákat, félti a családot…

– De én is félek – suttogtam. – Félek attól, hogy elveszítem magam egy olyan életben, amit nem én választottam.

Apám sokáig hallgatott. Aztán megszorította a kezemet. – Nehéz ezt elfogadni… de te vagy a lányom. És ha ez tesz boldoggá… hát legyen.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki igazán meghallgatott. De anyám nem adta fel könnyen. Egyik vasárnap újra előjött a témával:

– Erzsi, nézd meg Juditékat! Olyan boldogok Zsolttal és a két gyerekkel! Te is lehetnél ilyen…

Judit rám mosolygott fáradtan. Láttam rajta az őszinte szeretetet is, de azt is, mennyire kimerült. Később kettesben maradtunk a konyhában.

– Ne haragudj anyádra – mondta halkan Judit. – Ő tényleg csak azt szeretné, ha boldog lennél. De tudod… néha én is irigyellek téged. Hogy mersz nemet mondani arra, amit mindenki elvár.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki nem sajnált vagy hibáztatott, hanem elismert azért, aki vagyok.

Azóta eltelt két év. Anyám még mindig reménykedik titokban, de már nem beszél róla annyit. A családi ebédek csendesebbek lettek; néha érzem a feszültséget a levegőben, de már nem félek tőle.

Közben megtanultam kiállni magamért: ha valaki kérdezi, miért nincs gyerekem, egyszerűen azt mondom: „Mert így vagyok teljes.”

Sokan nem értik ezt. Sokan ítélkeznek felettem. De már nem érdekel annyira.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jó döntést hoztam? Vajon tényleg lehet így boldogan élni Magyarországon? De aztán eszembe jut az első vasárnapi ebéd… és tudom: ez az én életem.

Ti mit gondoltok? Lehet valaki teljes ember gyerek nélkül is? Vagy tényleg csak akkor vagyunk igazán nők, ha anyák leszünk?