„Nem akarok többé a szemét között élni” – Egy magyar lány harca a családi elvárásokkal

– Nem bírom tovább! – szakadt ki belőlem a kiáltás, miközben a könnyeim csorogtak az arcomon. Anyám ott állt velem szemben a nappali közepén, karba tett kézzel, szeme villámokat szórt.

– Hálátlan vagy, Orsolya! Mindent megadtunk neked! – csattant fel. – Most meg azt mondod, hogy nem akarsz így élni? Hogy minden szemét? Hogy mi vagyunk a szemét?

– Nem ezt mondtam! – próbáltam magyarázni, de már késő volt. Anyám arca eltorzult a dühtől, és egyetlen mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót. A házban visszhangzott a csattanás. Egyedül maradtam a csendben, csak a saját szívverésemet hallottam.

Gyerekkoromban mindenki irigyelt. A legújabb telefon, márkás ruhák, síelés Ausztriában, nyaralás a Balatonon. Az osztálytársaim csodálták a menő cuccaimat. De csak egyetlen barátnőm, Réka mondta ki egyszer az igazat:

– Nem irigyellek, Orsi. Az ilyen szülőkkel nem lehet élni. Mindent kontrollálnak, mindent eldöntenek helyetted.

Akkor csak legyintettem. Azt hittem, ez így normális. De most, huszonhárom évesen, amikor már diplomám van és munkát keresek, minden nap érzem a láncokat. Anyám reggelente bejön a szobámba:

– Mikor mész állásinterjúra? Miért nem jelentkeztél még több helyre? Nem fogsz örökké itthon ülni!

Apám este hazaérve csak annyit kérdez:

– Na, mi újság? Találtál valami rendes munkát? Vagy még mindig álmodozol?

Nem értik, hogy én nem akarok egy multi irodájában ülni egész nap. Mindig is festeni szerettem volna. De amikor ezt szóba hoztam, anyám csak legyintett:

– Festő? Az nem szakma! Abból nem lehet megélni. Nézd meg a szomszéd Katit, ő is közgazdász lett, most mennyit keres!

A szobám tele van vásznakkal és festékekkel. Néha órákig csak ülök a képeim előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg én akarom ezt az életet? Vagy csak azért festek, mert ez az egyetlen dolog, amit még nem vettek el tőlem?

Egyik este Réka átjött hozzám.

– Orsi, miért nem költözöl el? – kérdezte halkan. – Ennyi idősen már rég önálló lehetnél.

– Nincs pénzem albérletre – sóhajtottam. – És félek is… Mi lesz velem egyedül?

– De hát így sem vagy boldog! – nézett rám szomorúan.

Másnap reggel anyám újra bejött.

– Ma is csak festesz? Mikor lesz ebből pénz? Apád is aggódik miattad.

– Anya, kérlek… – kezdtem volna, de félbeszakított.

– Ha nem tetszik itt lakni, menj el! Légy végre felnőtt!

Ez volt az a pillanat, amikor minden összetört bennem. Felrohantam a szobámba és zokogtam. Aztán elővettem egy üres vásznat és festeni kezdtem. A kezem remegett, de minden ecsetvonással egyre könnyebb lett a lelkem.

Aznap este apám bejött hozzám.

– Orsi… anyád csak aggódik érted. Tudod, hogy szeretünk.

– Tudom – suttogtam. – De nem akarok többé úgy élni, ahogy ti akarjátok. Szeretnék végre dönteni magamról.

Csend lett köztünk. Apám csak bólintott és kiment.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és a festőfelszerelésemet. Írtam egy levelet anyámnak:

„Anya! Szeretlek titeket, de most magamért kell élnem. Nem tudom még hogyan fogok boldogulni, de muszáj megpróbálnom.”

Elköltöztem Rékához egy kis albérletbe Újpesten. Az első hetek nehezek voltak: kevés pénzünk volt, esténként együtt sírtunk és nevettünk. De végre szabadnak éreztem magam.

Anyám hetekig nem hívott fel. Aztán egyszer csak megjelent nálunk.

– Orsi… aggódtam érted – mondta halkan.

– Jól vagyok, anya. Dolgozom egy kávézóban és festek esténként.

– Nem haragszol rám? – kérdezte könnyes szemmel.

– Nem… csak szeretném, ha elfogadnád: más vagyok, mint amilyennek elképzeltél.

Anyám bólintott. Megöleltük egymást. Tudtam, hogy hosszú út áll előttünk, de végre elindultam rajta.

Most itt ülök az ablakban egy bögre teával és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még úgy Magyarországon, hogy sosem dönthetnek magukról? Hányan mernek végül kilépni a saját életükbe? Vajon tényleg hálátlan vagyok… vagy csak végre önmagam?