Nem akarom, hogy a férjem unokatestvére nálunk lakjon az egyetem alatt

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Dóra! – csattantam fel, miközben a konyhában álltam, és a szemetes zsák szinte kibuggyant a tartalmától. Dóra csak vállat vont, fejhallgatóval a fülében, mintha nem is hallotta volna. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és próbált úgy tenni, mintha nem venné észre a feszültséget.

Az egész egy ártatlan családi kérésnek indult. Gábor anyja, Marika néni hívott fel tavaly nyáron: „Drágám, Dóra felvételt nyert az ELTE-re! Tudod, milyen nehéz most albérletet találni Pesten… Nem tudnátok segíteni neki egy kicsit?” A hangjában ott bujkált a remény és az elvárás is. Gábor rám nézett, én pedig – mint mindig – nem tudtam nemet mondani. „Persze, jöjjön csak!” – mondtam ki akkor, de már abban a pillanatban éreztem, hogy valami megváltozott bennem.

Az első hetekben mindenki igyekezett alkalmazkodni. Dóra csendes volt, visszahúzódó, de hamarosan otthon érezte magát. A fürdőszobában egyre több lett a sminkcucc és hajvasaló, a hűtőben eltűntek a kedvenc joghurtjaim, és esténként már nem Gáborral beszélgettem a kanapén, hanem Dóra sorozatmaratonjai szóltak a tévéből. Próbáltam türelmes lenni. Hiszen család vagyunk, nem igaz?

Egyik este, amikor hazaértem a munkából – egy hosszú nap után az iskolában, ahol tanítok –, Dóra és Gábor együtt főztek vacsorát. Nevettek valamin, amit csak ők értettek. Megálltam az ajtóban, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

– Szia, Zsuzsa! – köszönt Dóra vidáman. – Csináltunk neked is tésztát!

– Köszönöm – válaszoltam feszengve –, de inkább csak egy teát iszom.

Aznap este Gábor megpróbált beszélgetni velem.

– Tudom, hogy nem könnyű ez neked – mondta halkan –, de Dóra tényleg hálás mindenért.

– Hálás? – kérdeztem keserűen. – Akkor miért érzem magam úgy, mintha csak vendég lennék itt?

Gábor sóhajtott. – Csak egy kis idő kell neki. Meg nekünk is.

De az idő nem javított semmin. Egyre több apróság zavart: Dóra késő estig tanult vagy bulizott, hajnalban jött haza, néha idegen fiúk is megfordultak nálunk. A lakásunkból kollégiumi szoba lett. A hétvégék már nem rólunk szóltak, hanem Dóra barátairól és vizsgáiról.

Egy vasárnap reggel Marika néni is beállított váratlanul.

– Hogy bírjátok? – kérdezte mosolyogva.

– Jól vagyunk – hazudtam automatikusan.

De Gábor látta rajtam az elfojtott dühöt és fáradtságot. Aznap este összevesztünk.

– Miért nem mondod el anyámnak az igazat? – kérdezte ingerülten.

– Mert nem akarom megbántani! És téged sem! – kiáltottam vissza.

– De magadat bántod vele! – vágta rá Gábor.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e Dórára vagy inkább magamra, amiért nem tudok kiállni magamért.

Egyik este Dóra későn jött haza. Részegen dőlt be az ajtón, és hangosan nevetett valakivel telefonon.

– Elég volt! – kiabáltam rá. – Ez itt nem kollégium! Ez az én otthonom!

Dóra rám nézett nagy szemekkel.

– Sajnálom… Nem akartam bajt okozni…

De már késő volt. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel leültem Gáborral beszélgetni.

– Nem bírom tovább – mondtam halkan. – Szeretlek téged, de ez így nem megy tovább. Vagy változik valami, vagy én megyek el innen.

Gábor sokáig hallgatott. Végül bólintott.

– Igazad van. Meg kell beszélnünk ezt mindhármunknak.

Aznap este hárman ültünk le az asztalhoz. Elmondtam mindent: hogy mennyire fáradt vagyok attól, hogy mindig alkalmazkodnom kell; hogy szeretném visszakapni a saját életemet; hogy nem akarok többé csak vendég lenni a saját otthonomban.

Dóra sírt. Gábor is könnyeivel küszködött.

Végül abban egyeztünk meg: Dóra keres magának albérletet a következő hónaptól. Segítünk neki mindenben, de vissza kell állítani a határokat.

Most itt ülök a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között?