„Nem akarom, hogy a vejem újra beköltözzön” – Egy anya vallomása a családi határokról

– Anya, kérlek… – Éva hangja remegett a telefonban. – Nincs már hova mennünk. Kristóf elvesztette az állását, és a lakást is felmondták. Nem tudnánk egy ideig nálad lakni? Mindhárman?

A szívem összeszorult. Hallottam Ariána sírását a háttérben, és Éva fáradt sóhaját. De ahogy Kristóf nevét kimondta, mintha valami jeges kéz szorította volna meg a mellkasomat. Nem tudtam elfelejteni azokat a hónapokat, amikor utoljára együtt éltünk. Kristóf egész nap a számítógép előtt ült, semmit nem segített a ház körül, és ha szóvá tettem, csak vállat vont vagy gúnyosan visszaszólt.

– Éva – mondtam halkan –, te és Ariána bármikor jöhettek. De Kristófot… őt nem akarom újra itt látni.

Csend lett. Hallottam, ahogy Éva visszatartja a lélegzetét.

– Anya, ezt nem teheted… Ő a férjem! Egy család vagyunk!

– Tudom, kicsim – válaszoltam –, de emlékszel, mi történt legutóbb. Nem bírom elviselni azt a feszültséget újra. Nekem is jogom van nyugalomhoz a saját otthonomban.

Éva sírni kezdett. – Mindig csak engem védesz! Miért nem próbálod megérteni őt is? Most tényleg bajban vagyunk!

Leültem az ablak elé, néztem az esőt, ahogy kopogott az üvegen. Eszembe jutottak azok az évek, amikor egyedül neveltem Évát. Mindent megtettem érte. Most is segíteni akartam, de nem tudtam átlépni a saját határaimat.

Kristóf mindig is különc volt. Már az esküvőjükön is éreztem valami feszültséget. Az anyja folyton mentegette: „Ő ilyen típus, csak idő kell neki.” De nálam sosem lett jobb. Amikor nálam laktak pár éve, Kristóf napokig nem szólt hozzám egy szót sem. Aztán egyszer, amikor megkértem, hogy vigye le a szemetet, azt mondta: „Nem vagyok a szolgád.” Akkor eldöntöttem: többé nem engedem, hogy így bánjanak velem a saját házamban.

Most viszont ott volt Éva – az én kislányom –, aki segítségért könyörgött.

Másnap reggel Éva becsöngetett Ariánával. A kislány rögtön a karomba ugrott.

– Nagyi! – nevetett fel.

Éva szemei vörösek voltak a sírástól.

– Kristóf… – kezdte halkan –, azt mondta, ha nem jöhet ő is, akkor inkább elmegy vidékre dolgozni egy építkezésre. De azt sem tudja, meddig lesz ott munka…

Megsimogattam Éva vállát.

– Itt biztonságban lesztek – mondtam neki. – Most magatokra kell gondolnotok.

Napokig feszült volt a hangulat. Éva egész nap telefonált Kristóffal, veszekedtek és sírtak. Ariána próbált játszani velem, de éreztem rajta is a feszültséget.

Egy este Éva leült mellém a konyhában.

– Anya… lehet, hogy hibáztam – suttogta. – Talán túl sokáig próbáltam mindent megmenteni… De félek egyedül maradni.

Átöleltem.

– Nem vagy egyedül. Itt vagyok neked. És Ariána is itt van nekünk.

De magamban tudtam: ez csak ideiglenes megoldás. Kristóf minden nap hívta Évát, néha fenyegetőzött is: „Ha most cserben hagysz, soha többé nem bízom benned!” Máskor könyörgött: „Gyere vissza hozzám! Nem bírom nélkületek!”

Egyik este Éva kiborult.

– Anya, mit csináljak? Ha visszamegyek hozzá, minden kezdődik elölről… Ha itt maradok, úgy érzem, elárulom őt…

Néztem a lányomat – azt a nőt, akit annyi nehézség után felneveltem –, és nem tudtam biztos választ adni neki.

– Néha muszáj magadra gondolni – mondtam végül halkan. – Nem menthetsz meg mindenkit egyszerre.

A következő hetekben Éva lassan erőre kapott. Talált egy részmunkaidős állást egy közeli óvodában, Ariána pedig hamar beilleszkedett az új környezetbe. Kristóf továbbra is hívogatta őket, de már egyre ritkábban.

Egy este Éva odajött hozzám.

– Anya… lehet, hogy most először érzem azt, hogy képes vagyok önállóan élni. Hogy nem kell mindig valakihez igazodnom…

Elmosolyodtam.

– Büszke vagyok rád – mondtam neki –, nagyon büszke.

De amikor lefeküdtem aludni, mégis mardosott a lelkiismeret: vajon helyesen tettem? Vajon tényleg segítettem Évának azzal, hogy kizártam Kristófot? Vagy csak magamat védtem?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel másokért – és mikor kell végre magunkat választani?