„Nem akarom, hogy a vejem újra beköltözzön” – Egy anya vallomása a családi határokról

– Anya, kérlek… csak egy kis időre! – Éva hangja remegett, ahogy a bejárati ajtóban állt, karján Ariánával, aki álmosan dörzsölte a szemét. A háttérben Kristóf állt, tekintetében fáradtság és valami megmagyarázhatatlan dac keveredett. Az eső dobolt az ereszen, mintha csak rá akarna licitálni a bennem tomboló viharra.

Az első gondolatom az volt: „Nem! Nem bírom még egyszer!” De csak annyit mondtam: – Gyere be, Éva.

A nappaliban csend ült közénk. Éva leült a kanapéra, Ariánát az ölébe vette. Kristóf a sarokban állt, mintha nem is tartozna ide. A szívem összeszorult. Szerettem volna megölelni Évát, de tudtam, hogy most nem lehet. A múlt emlékei túl frissek voltak.

Tavaly ilyenkor már egyszer befogadtam őket. Akkor is Kristóf miatt kellett menekülniük: elvesztette a munkáját, aztán hónapokig nem talált újat, közben egyre ingerültebb lett. A házban állandó volt a feszültség. Éva sírt, Ariána félve bújt hozzám esténként. Kristóf pedig… nos, ő vagy némán ült a konyhában, vagy dühösen csapkodott. Amikor végre elköltöztek, fellélegeztem.

Most újra itt álltak.

– Mi történt? – kérdeztem halkan.

Éva lesütötte a szemét. – Kristóf elvesztette az albérletet… Nem tudunk hova menni. Csak pár hétig…

Kristóf közbevágott: – Nem kell aggódni, nem fogok zavarni. Dolgozom majd, keresek új helyet.

A hangja kemény volt, de éreztem benne a sértettséget is. Nem tudtam eldönteni, sajnáljam-e vagy haragudjak rá. Az anyai szívem Éva és Ariána felé húzott, de minden porcikám tiltakozott Kristóf ellen.

Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol van az a határ, amit még elbírok? Meddig kell segítenem? És mikor mondhatom ki végre: elég!

Másnap reggel Éva a konyhában kavargatta a kávét.

– Anya… tudom, hogy nehéz neked. De most tényleg nincs más lehetőségünk.

– Éva, én mindig melletted állok – mondtam halkan –, de Kristóffal… nem tudom újra végigcsinálni.

Éva szeme megtelt könnyel. – Ő is próbálkozik… csak most minden összejött.

– És te? Te boldog vagy vele? – kérdeztem hirtelen.

Éva sokáig hallgatott. – Nem tudom – suttogta végül. – Néha úgy érzem, csak sodródunk.

A napok teltek. Kristóf reggelente elment „munkát keresni”, de estére mindig fáradtan és ingerülten tért vissza. Ariána egyre nyugtalanabb lett; érezte a feszültséget. Egy este vacsora közben Kristóf felemelte a hangját Évára egy apróság miatt. Ariána sírni kezdett.

– Elég! – csattantam fel. – Ez az én házam! Itt nem kiabálunk!

Kristóf rám nézett, arca elvörösödött. – Mindig csak engem hibáztatsz! – kiáltotta.

– Nem hibáztatok senkit – mondtam remegő hangon –, de nem engedem, hogy tönkremenjen a családom békéje.

Éva zokogva rohant ki a szobából Ariánával. Kristóf némán ült tovább.

Aznap este Éva bejött hozzám.

– Anya… talán igazad van. Talán tényleg külön kellene költöznünk…

– Éva, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. De nem áldozhatom fel magam újra és újra…

Másnap reggel Éva összepakolt néhány ruhát és Ariánát kézen fogva elindultak egy barátnőjéhez. Kristóf maradt még egy napig, aztán ő is elment.

A ház csendes lett. Hiányzott Éva és Ariána nevetése, de éreztem: most először igazán kiálltam magamért.

Azóta is gyakran gondolok rájuk. Vajon jól döntöttem? Lehet anya úgy is valaki, hogy közben önmagát sem adja fel teljesen?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt az anyai szeretet és az önvédelem között?”