„Nem akarom, hogy itt legyél!” – Egy szülőszoba drámája a családi határokról

– Nem akarom, hogy itt legyél! – kiáltottam fel, miközben a fájások hullámai egyre erősebben rázták a testemet. A szülőszoba rideg neonfénye alatt anyósom, Ilona néni döbbenten nézett rám, mintha pofon vágtam volna. A férjem, Gábor csak állt köztünk, mint egy elveszett kisfiú, aki nem tudja, melyik oldalra húzzon.

Az egész napot úgy terveztem meg, mint egy katonai hadműveletet. Harmadik gyermekem születése előtt mindent kézben akartam tartani: ki mikor jön, ki mit csinál, ki mennyire van közel hozzám. Az első két szülésemnél mindig úgy éreztem, mintha csak statiszta lennék a saját életemben – most végre én akartam főszereplő lenni. Ezért kértem meg Gábort, hogy mindkét nagymama – az én anyám, Marika és az ő anyja, Ilona – legyenek ott velem. De csak akkor, ha mindketten egyszerre érnek oda. Egyensúly. Igazságosság. Nem akartam újabb sértődést egyik oldalon sem.

De Marika mama lekéste a vonatot. Ilona néni viszont már ott toporgott a kórház folyosóján, kezében egy csokor rózsával és egy doboz bonbonnal. Amikor megláttam őt Gábor oldalán belépni a szülőszobába, hirtelen minden tervem szertefoszlott. A torkomban gombóc nőtt.

– Hol van anya? – kérdeztem rekedten.
– Még úton van – felelte Gábor halkan.
– Akkor… – kezdtem volna, de Ilona néni közbevágott:
– Ne aggódj, drágám! Én itt vagyok veled! Mindent elintézek!

Azt hittem, megőrülök. Ilona néni mindig is szerette átvenni az irányítást. Az első két gyerekemnél is ő volt az első, aki megfogta őket, még mielőtt én magamhoz ölelhettem volna őket. Most viszont nem akartam mást, csak hogy az én anyám legyen mellettem ebben a kiszolgáltatott pillanatban.

A fájások egyre sűrűbben jöttek. Ilona néni leült mellém, és elkezdte simogatni a hajamat.
– Olyan ügyes vagy, Hannácska! Bezzeg én három óra alatt megszültem Gábort… – kezdte a szokásos történetet.

A dühöm forrt bennem. Miért kell mindig mindent magáról beszélnie? Miért nem érti meg, hogy most rám kellene figyelni?

– Ilona néni, kérem… – próbáltam udvarias lenni –, szeretném, ha most kimenne egy kicsit. Megvárom anyut.

Az arca megkeményedett.
– Hát ilyen hálátlan vagy? Én csak segíteni akarok! Az én fiamat szülöd éppen!

Gábor idegesen toporgott.
– Anya, talán tényleg jobb lenne… – kezdte volna.
– Te is ellene vagy? – csattant fel Ilona néni. – Hát mit képzeltek ti? Én vagyok a nagymama!

A nővér bejött, hogy megnézze a tágulást. Éreztem, ahogy a testem minden porcikája tiltakozik: nem akarom ezt így! Nem akarom ezt a feszültséget! Nem akarom ezt a harcot!

A következő fájásnál már sírtam.
– Kérem… menjen ki… – suttogtam.

Ilona néni felállt, de még utoljára odaszólt:
– Ezt még megbánod!

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Gábor rám nézett.
– Biztos jól döntöttél?
– Igen – mondtam remegő hangon. – Most először érzem úgy, hogy ez tényleg az én szülésem.

Anyám végül csak a kitolás előtt ért be. Amikor megláttam őt az ajtóban, minden feszültség elszállt belőlem. Megfogta a kezemet és csak annyit mondott:
– Itt vagyok, kicsim.

A kisfiunk egészségesen megszületett. De ahogy ott feküdtem a kórházi ágyon, tudtam: ezzel a döntésemmel valamit végleg megváltoztattam a családunkban.

Ilona néni napokig nem hívott fel. Amikor végre eljött megnézni az unokáját, rideg volt és távolságtartó. Gábor próbált közvetíteni közöttünk, de minden szó csak olaj volt a tűzre.

Otthon is érezhető volt a feszültség. Az anyósom minden mozdulatomat kritizálta: miért így pelenkázom a babát, miért nem főzök húslevest ebédre, miért nem hagyom aludni a gyereket a hasán? Néha úgy éreztem, megfulladok ebben az örökös megfelelési kényszerben.

Egy este Gáborral összevesztünk.
– Miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni anyámmal? – kérdezte fáradtan.
– Mert sosem hagyja, hogy én döntsek! Ez az én életem! Az én gyerekem!
– De ő csak segíteni akar…
– Nem! Ő irányítani akar!

Napokig alig beszéltünk egymással. A gyerekek is érezték a feszültséget; a nagyobbik lányom egyszer azt kérdezte:
– Anya, miért sírsz mindig?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit suttogtam:
– Néha nehéz felnőttnek lenni.

Most itt ülök a kisfiam ágya mellett és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy végre kiálltam magamért? Lehet egyszerre jó anya és jó meny lenni ebben az országban? Ti mit tettetek volna a helyemben?