„Nem akarom, hogy ott legyél az esküvőmön” – Egy anya harca a lánya elutasításával
– Anya, kérlek… ne gyere el az esküvőmre. – Dóra hangja halkan, de határozottan csendült fel a konyhában. A kezem megállt a mosogatásban, a víz csorgása hirtelen túl hangos lett. Olyan volt, mintha valaki egy pillanat alatt kihúzta volna alólam a talajt.
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, ahogy ott állt az ajtóban, karba tett kézzel, szemeiben valami kemény, eltökélt fény csillogott. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Hányszor képzeltem el ezt a napot? Hányszor álmodtam arról, hogy majd együtt választjuk ki a ruháját, együtt nevetünk az asztalnál, és én büszkén nézem, ahogy kimondja az igent? Most pedig…
– Miért? – suttogtam végül. – Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Dóra nem felelt azonnal. Láttam rajta, hogy küzd magával. Végül sóhajtott.
– Anya, mindig mindent jobban akartál tudni. Mindig azt éreztem, hogy sosem vagyok elég jó neked. Hogy csak akkor szeretsz, ha megfelelek az elvárásaidnak.
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam visszaemlékezni: tényleg ilyen voltam? Tényleg csak azt akartam, hogy jobb legyen? Hogy ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, amiket én? Hogy ne kelljen annyit szenvednie?
– Dóra… én csak jót akartam neked – mondtam halkan.
– Tudom – felelte fáradtan –, de nekem nem erre volt szükségem. Arra lett volna szükségem, hogy elfogadj olyannak, amilyen vagyok. Nem akartam mindig harcolni veled.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak azok a veszekedések: amikor nem értettem egyet a barátjával, amikor szóvá tettem a jegyeit, amikor azt mondtam neki, hogy „egy rendes lány nem így viselkedik”. Mindig azt hittem, ezzel védem őt. Most már látom: csak eltávolítottam magamtól.
A férjem, Gábor ekkor lépett be a konyhába. Megállt az ajtóban, és csak nézett ránk.
– Mi történik itt? – kérdezte óvatosan.
Dóra felé fordult.
– Elmondtam anyának, hogy nem szeretném, ha ott lenne az esküvőmön.
Gábor arca megkeményedett.
– Ez komoly? Dóra, gondold át…
– Átgondoltam – vágott közbe Dóra. – Nem akarok még egy napot úgy tölteni, hogy azt érzem: minden mozdulatomat figyeli és kritizálja.
A csend fojtogató volt. Gábor rám nézett, mintha tőlem várná a megoldást. De én csak álltam ott tehetetlenül.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam és próbáltam visszapörgetni az időt. Hol rontottam el? Miért nem tudtam jobban szeretni őt? Miért nem tudtam kimondani: büszke vagyok rád? Miért kellett mindig mindent irányítani?
Másnap reggel Dóra már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj rám. Szeretlek. Dóra.”
A napok teltek. Gábor próbált beszélni vele telefonon, de Dóra csak röviden válaszolt: „Majd jelentkezem.” Az egész család feszültté vált. A húga, Anna is sírva jött haza az iskolából.
– Miért veszekszetek mindig? – kérdezte tőlem egyszer vacsora közben. – Miért nem lehetünk olyanok, mint más családok?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a haját és próbáltam mosolyogni.
Egy héttel később anyám hívott fel.
– Hallottam Dórától… Mi történt köztetek?
Elmondtam neki mindent. Anyám sokáig hallgatott.
– Tudod, én is sokszor hibáztam veled – mondta végül halkan. – De sosem késő bocsánatot kérni.
Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem. Sosem késő bocsánatot kérni…
Aznap este levelet írtam Dórának. Leírtam mindent: hogy mennyire sajnálom, ha megbántottam; hogy csak jót akartam; hogy büszke vagyok rá; hogy szeretem őt úgy is, ahogy van; és hogy ha egyszer meggondolja magát, ott leszek neki – akár az esküvőjén is, akár utána.
Napokig nem jött válasz. Már kezdtem feladni a reményt.
Aztán egy este csöngettek. Dóra állt az ajtóban. A szemei vörösek voltak a sírástól.
– Elolvastam a leveledet – mondta halkan. – Nem tudom még… Nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy ott legyél az esküvőmön. De szeretném, ha segítenél kiválasztani a ruhámat.
Összeölelkeztünk. Mindketten sírtunk.
Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, valaha teljesen megbocsát-e nekem Dóra. De azt tudom: most először érzem igazán közel magamhoz őt.
Vajon hány családban történik meg ugyanez? Hány anya és lánya veszítik el egymást félreértések miatt? És vajon tényleg sosem késő bocsánatot kérni?