„Nem akarom, hogy ott legyél az esküvőmön” – Egy anya története, akit a lánya a legfontosabb pillanatban utasított el

– Nem akarom, hogy ott legyél az esküvőmön, anya. – A hangja remegett, de a szeme hideg volt. Ott álltam a konyhában, kezemben a vizes pohárral, és hirtelen minden mozdulat megdermedt bennem. A pohár majdnem kiesett a kezemből. Azt hittem, rosszul hallok.

– Mit mondtál, Zsófi? – kérdeztem halkan, de már tudtam, hogy nem félreértés volt.

– Nem akarom, hogy elgyere. Sajnálom – ismételte meg, és a tekintetében ott volt minden harag, amit az elmúlt években magában hordozott.

Aznap este már nem beszéltünk többet. Zsófi becsapta maga mögött az ajtót, én pedig csak álltam a csendben, és próbáltam visszaemlékezni, hol rontottam el mindent. A férjem, Gábor már évekkel ezelőtt elhagyott minket egy fiatalabb nőért. Akkor azt hittem, Zsófi és én majd összetartunk, de valami eltört bennünk. Talán túl szigorú voltam vele? Túl sokat vártam el? Vagy csak egyszerűen nem tudtam elég szeretetet adni neki abban a zűrzavaros időszakban?

Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Zsófi most huszonhat éves, okos, gyönyörű nő lett belőle. Mindig is makacs volt – ezt tőlem örökölte –, de most először éreztem azt, hogy végleg elveszíthetem őt.

A következő napokban próbáltam beszélni vele. Írtam neki üzeneteket: „Beszélhetnénk? Szeretlek.” Válasz nem jött. A barátnőm, Ági próbált vigasztalni: „Adj neki időt! Majd meggondolja magát.” De én tudtam, hogy ez most más. Zsófi mindig is nehezen bocsátott meg.

A családunkban sosem volt könnyű a kommunikáció. Anyám is kemény asszony volt, sosem mutatta ki az érzéseit. Én is ezt tanultam tőle: ha fáj valami, azt el kell rejteni. De Zsófi más volt. Ő mindig kimondta, amit gondolt – néha túl őszintén is.

Emlékszem egy veszekedésünkre két évvel ezelőtt. Akkoriban kezdett el komolyabban járni Balázzsal, a mostani vőlegényével. Nem tetszett nekem a fiú – túl hangos volt, túl magabiztos. Egyik este szóvá tettem neki:

– Zsófi, biztos vagy benne, hogy Balázs mellett boldog leszel? Nem látom rajtad azt a ragyogást…

– Anya! Te sosem vagy elégedett senkivel! Neked senki sem elég jó! – kiabálta rám könnyes szemmel.

Akkor azt hittem, csak egy szokásos vita volt. De most már látom: minden ilyen mondatom egy újabb szög volt abba a láthatatlan koporsóba, amibe a kapcsolatunkat zártuk.

Az esküvő közeledtével egyre több rokon keresett meg: „Ugye mész az esküvőre?” – kérdezte az unokatestvérem, Judit. Csak mosolyogtam kínosan: „Még nem tudom…”

Egyik este váratlanul csöngettek. Zsófi állt az ajtóban. Fáradtnak tűnt.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

– Persze – mondtam remegő hangon.

Leültünk a nappaliban. Hosszú percekig csak néztük egymást.

– Anya… Nem akarok haragban lenni veled – kezdte végül. – De nem tudom elfelejteni azt a sok bántó dolgot, amit mondtál nekem Balázsról… meg rólam…

– Tudom – suttogtam. – Sajnálom. Tényleg… csak féltelek.

– Mindig csak féltettél… de sosem hittél bennem igazán! – tört ki belőle a fájdalom.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam megfogni a kezét, de elhúzta.

– Szeretném, ha boldog lennél az esküvőmön… de nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ott ülsz és ítélkezel felettem – mondta halkan.

– Nem ítélkezem… csak szeretlek – suttogtam újra.

– Most már késő – felelte Zsófi.

Aznap este újra egyedül maradtam. Az egész lakás üresnek tűnt nélküle. Próbáltam visszaidézni azokat az időket, amikor még kislány volt: együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként, vagy amikor először sírt az első szerelmi csalódása miatt. Akkor még hozzám bújt vigasztalásért.

Most pedig… most már máshoz fordul segítségért.

Az esküvő napján egyedül ültem otthon. A telefonom néma maradt. Néztem a régi fényképeket: Zsófi ballagása, első biciklizése… és közben azon gondolkodtam: vajon tényleg mindent elrontottam? Lehet még valaha újrakezdeni?

Este felhívott Ági:

– Hogy vagy?

– Mint akit kivágtak a saját életéből – feleltem keserűen.

– Adj időt magatoknak… Talán egyszer majd megbocsát nektek az élet – mondta halkan.

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Talán van köztetek olyan anya vagy lány, aki érzi ezt a fájdalmat. Vajon lehet még hidat építeni két összetört szív között? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg minden anya hibázik egyszer? És lehet-e még visszaút?