„Nem akartam anya lenni” – Egy anya és lánya harca a szeretetért

„Nem akarom ezt a gyereket! Nem tudom, hogy fogom szeretni!” – Nikolett hangja remegett, ahogy a konyha kövén ült, arcát a tenyerébe temetve. A szívem összeszorult. Emlékszem, mennyit vitatkoztunk erről régen: „Anya, nem minden nőnek kell anyának lennie, hogy boldog legyen!” – mondta mindig, amikor szóba hoztam az unokákat. Most viszont ott ült előttem, összetörten, és segítséget kért. Vajon tudok-e adni neki valamit, amit magam sem biztos, hogy birtoklok?

A mi családunkban sosem volt egyszerű az élet. Egy kisvárosban, ahol mindenki mindent tud a másikról – nálunk ez Gödöllő –, mindenki azt várta tőlem, hogy majd egyszer büszkén tologatom az unokát a parkban. De Nikolett más volt. Már óvodásként is inkább autókkal játszott, mint babákkal. Kamaszként is inkább könyveket bújt, mint barátnőkkel pletykált. Amikor felvették az ELTE-re pszichológiára, azt hittem, talán majd ott megváltozik. De nem: „Nem akarok gyereket. Nem érzem magamban az anyaságot.”

Évekig próbáltam elfogadni ezt. A szomszédok – főleg Kati néni – mindig megjegyezték: „Jaj, Zsuzsa, hát neked nem lesz unokád?” Csak mosolyogtam és bólogattam. Nikolett Budapesten élt, egyedül, néha egy-egy fiúval, de sosem mutatta be őket. Aztán egy nap csöngetett. Sápadt volt, karikás szemekkel.

– Anya… terhes vagyok.

Először nem hittem el. Aztán csak ültem vele szemben a konyhaasztalnál, és próbáltam felfogni. Az apja már rég elhagyott minket; csak mi ketten maradtunk egymásnak. Nikolett sírt.

– Amikor megmondtam Gábornak, elment. Nem akarja ezt a gyereket. Én sem tudom…

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ablakban, néztem a sötét kertet és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl keveset adtam neki? Nikolett napokig ki sem jött a szobájából. Nem evett, nem beszélt senkivel.

Egy este bekopogtam hozzá.

– Nikolett… itt vagyok neked. Nem vagy egyedül.

Rám nézett vörös szemekkel.

– Félek… Nem tudom szeretni ezt a gyereket. Mi van, ha rossz anya leszek?

Leültem mellé az ágyra és átöleltem – talán először tíz év után.

– Senki sem tudja előre… De ha adsz magadnak esélyt, talán megtanulod.

Innentől kezdve minden nap próbáltam mellette lenni. Elkísértem a gödöllői rendelőbe ultrahangra, főztem neki húslevest és kamillateát, ahogy anyám is nekem annak idején. De Nikolett bezárkózott. Kerülte a szemkontaktust velem és a hasával is.

Egyik nap átjött Marika néni a szomszédból.

– Zsuzsa, segítened kell neki! Ha te nem tudod megtartani benne a lelket, ki fogja?

– De hogyan? Nem élhetem helyette az életét…

Marika néni csak annyit mondott: „Anyának lenni nem választás kérdése – hanem kötelesség.”

Aznap éjjel Nikolett sikítva ébredt fel.

– Anya! Nem kapok levegőt!

Berohantam hozzá. Ott ült az ágy szélén, remegve.

– Nem akarom utálni ezt a gyereket! Félek…

– Nem fogod utálni – mondtam neki halkan –, de ha kell, én itt leszek veled minden lépésnél.

Lassan változott valami benne. Néha megsimogatta a hasát, néha elmosolyodott egy-egy rugásra. De aztán újra visszahúzódott magába. Együtt mentünk piacra; néha megállt egy-egy babaruhánál, de sosem vett semmit.

Egy délután leült mellém a kanapéra, miközben én kötögettem egy kis takarót.

– Anya… Te megbántad valaha, hogy engem megszültél?

Megállt a kezemben a tű.

– Soha. Nehéz volt néha… de sosem bántam meg.

– De én nem vagyok olyan erős, mint te…

Megfogtam a kezét.

– Nem kell olyan erősnek lenned. Elég vagy úgy is, ahogy vagy.

A hónapok lassan teltek. Nikolett tavasszal szült – egy kislányt: Emesét. Ott voltam vele végig; ő remegett és sírt. Amikor először a kezébe adták Emesét, úgy tartotta, mintha porcelánbaba lenne.

Az első hetekben mindent én csináltam: etetés, pelenkázás, altatás. Nikolett csak ült az ágy szélén és nézte őt – néha könnyes szemmel.

Egyik éjjel Emese sírt; fel akartam kelni hozzá, de Nikolett megelőzött. Felvette a karjába és halkan dúdolni kezdett:

– Tente baba tente…

Ott álltam az ajtóban és néztem őket: az én lányomat – aki sosem akart anya lenni –, és az unokámat – aki talán megtanítja őt szeretni.

Azóta minden nap új harc: Nikolett néha még mindig sír; néha rám ordít; néha csak csendben ül Emese mellett és simogatja a haját. De amikor Emese először rámosolygott – láttam valamit felcsillanni benne.

Most már csak azt kérdezem magamtól: Elég erős vagyok-e ahhoz, hogy megtartsam őt akkor is, ha ő maga sem biztos magában? Lehet-e megtanulni szeretni egy gyereket akkor is, ha sosem akartuk igazán?

Ti mit tennétek az én helyemben? Szerintetek lehet-e jó anya az is, aki félelemmel indult neki ennek az útnak?