„Nem, az anyád nem költözik hozzánk!” – Egy magyar nő harca az otthonáért és önbecsüléséért

– Nem, Gábor, ezt nem csinálhatod velem! – kiáltottam, miközben a konyhapultnak támaszkodtam, és próbáltam elnyomni a remegést a hangomban. A férjem csak állt ott, lesütött szemmel, mintha ő lenne az áldozat. – Anyámnak nincs hova mennie, Zsuzsa! – mondta halkan. – A nővérem Németországban van, apám meghalt, és… – És akkor nekünk kell mindent megoldani? – vágtam közbe, érezve, ahogy a düh és a kétségbeesés összekeveredik bennem.

Aznap este nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes légzését, és azon gondolkodtam, hogyan jutottunk idáig. Tíz éve vagyunk házasok. Két gyerekünk van: Dóri most kezdte az általános iskolát, Marci még óvodás. Mindig is azt hittem, hogy a családunk erős, hogy mindent meg tudunk beszélni. De Ilona néni mindig is ott volt a háttérben – soha nem volt elég jó neki semmi, amit csináltam. A főztöm túl sós, a gyerekek túl hangosak, a lakás túl rendetlen. És most ide akar költözni?

Másnap reggel Gábor csendben kávézott. A gyerekek veszekedtek a fürdőszobában, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Aztán megszólalt: – Beszéltem anyámmal. Holnap áthozza néhány cuccát.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. – Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan.
– Nincs más választásunk – felelte.

Aznap egész nap robotpilóta üzemmódban működtem. Munka után hazafelé menet bementem a kisboltba, ahol a pénztárosnő, Ági mindig kedvesen mosolygott rám. Most is megkérdezte: – Minden rendben, Zsuzsa?

Majdnem elsírtam magam ott helyben. Csak annyit mondtam: – Hosszú nap volt.

Este felhívtam a barátnőmet, Katát. Ő már végigcsinált egy hasonlót: az anyósa három hónapig lakott náluk, mire majdnem tönkrement a házasságuk.
– Zsuzsa, ne hagyd! – mondta határozottan. – Ha egyszer beengeded, soha nem fog elmenni.

De mit tehettem volna? Gábor ragaszkodott hozzá. Ilona néni másnap megjelent két bőrönddel és egy doboz befőttel. Már az első órában kritizálni kezdte a nappalit: – Hát ezt a szőnyeget ki választotta? Olyan sötét!

A gyerekek feszültek lettek. Dóri nem akart otthon tanulni, Marci hisztizett minden apróságon. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Egy este Gábor későn jött haza. Ilona néni már lefeküdt, én pedig a konyhában ültem egy pohár borral.
– Ezt nem bírom tovább – mondtam neki sírva. – Nem érzem magam itthon.
– Zsuzsa, kérlek… csak egy kis türelem kell – próbált nyugtatni.
– És velem mi lesz? Ki törődik velem? – kérdeztem kétségbeesetten.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Ilona néni mindenbe beleszólt: mit főzzek, mikor mossak, hogyan neveljem a gyerekeket. Egy este Dóri sírva jött hozzám: – Anya, miért kiabál velem mindig nagyi?

Akkor döntöttem el: elég volt.

Másnap reggel leültem Gáborral beszélni.
– Választanod kell – mondtam remegő hangon. – Vagy ő megy el, vagy én.
– Ezt nem gondolhatod komolyan! – fakadt ki.
– De igen. Nem akarom elveszíteni magam ebben az egészben.

Napokig feszült csend volt köztünk. Ilona néni érezte a feszültséget, de csak még jobban igyekezett „segíteni”.

Végül Gábor egy este hazaért és azt mondta:
– Beszéltem anyámmal. Megpróbál albérletet keresni a közelben.

Nem volt diadalittas öröm bennem. Csak üresség és fáradtság.

Ilona néni két hét múlva elköltözött. A lakásban újra csend lett, de valami megváltozott bennem és Gáborban is. Már nem tudtunk úgy beszélgetni, mint régen. A gyerekek lassan visszataláltak hozzám, de én még mindig keresem önmagam ebben az egész történetben.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?