Nem bírom tovább: Hová tegyem az apámat?
– Nem bírom tovább! – kiáltottam rá Zsuzsára, a nővéremre, miközben a telefon szorosan remegett a kezemben. – Egyszerűen nem bírom!
A konyhában álltam, a mosatlan edények között, apám hörgő köhögése a szobából visszhangzott. Már napok óta nem aludtam rendesen. A gyógyszereit időben kellett beadni, pelenkázni kellett, és minden egyes mozdulatánál ott kellett lennem. A testvéreim – Zsuzsa és Gábor – mindketten Budapesten élnek, én pedig itt ragadtam Szolnokon apával.
– Figyelj, Éva, én nem tudok most lemenni – mondta Zsuzsa fáradtan. – A gyerekek is betegek, a munkahelyen is hajtanak…
– És én? Nekem nincs életem? – szinte sírtam. – Apa egész nap engem hívogat, ha nem vagyok ott, pánikba esik. Nem tudom egyedül csinálni!
Zsuzsa hallgatott. Aztán halkan csak annyit mondott:
– Majd beszélünk Gáborral.
Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Apám hangja betöltötte a lakást:
– Éva! Hol vagy? Kérem a vizet!
Odamentem hozzá. Az arca beesett volt, a szemei üvegesek. Régen erős ember volt: tanárként dolgozott negyven évig, mindenki tisztelte a városban. Most viszont csak árnyéka önmagának. Néha rám sem ismer.
– Itt vagyok, apa – mondtam halkan, miközben megitattam.
A napok összefolytak. Minden reggel ugyanaz: gyógyszerek, reggeli, pelenkacsere, mosdatás. Néha úgy éreztem, mintha egy börtönben lennék. Nem volt időm magamra, a barátaim rég eltűntek mellőlem. A munkahelyemen is egyre többet hiányoztam – már szóltak is, hogy ha ez így megy tovább, el kell gondolkodnom a jövőmről.
Egy este Gábor felhívott.
– Éva, beszéltem Zsuzsával. Szerintünk meg kellene nézned valami otthont apának.
– Otthont? – kérdeztem döbbenten. – Hogy gondolod? Apa mindig azt mondta, hogy soha nem akar öregotthonba menni!
– De hát te sem bírod már! – vágott vissza Gábor. – Mi sem tudunk segíteni innen Pestről. Gondolj magadra is!
Letettem. Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont és hallgattam apám szuszogását a másik szobából. Vajon tényleg önző lennék? Vagy csak emberből vagyok?
Másnap reggel apám elesett a fürdőben. Mire odaértem, már vérzett a homloka.
– Miért nem vigyázol rám jobban? – kérdezte remegő hangon.
Összetörtem belül. Elvittem az ügyeletre, varrták a sebet. Az orvos rám nézett:
– Egyedül gondozza?
Bólintottam.
– Ez nagyon megterhelő lehet. Gondolkodott már idősek otthonán?
Hazafelé apám csendben ült mellettem az autóban.
– Ne haragudj rám, Éva – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz velem.
Megszorítottam a kezét.
Otthon este leültem a számítógép elé és elkezdtem keresni: „idősek otthona Szolnok”. Az árak az egekben voltak, várólisták hónapokra előre tele. Egy pillanatra azt éreztem: csapdába estem.
Másnap Zsuzsa váratlanul megjelent.
– Hoztam neked ebédet – mondta feszengve.
Leültünk a konyhában.
– Tudom, hogy haragszol ránk – kezdte –, de mi sem tudjuk megoldani innen…
– De én sem bírom már! – tört ki belőlem újra a sírás.
Zsuzsa átölelt.
– Megoldjuk valahogy… Talán felváltva tudunk jönni hétvégente…
De tudtam, hogy ez csak ideig-óráig tartana.
A következő héten elmentem megnézni egy otthont. Tiszta volt, kedvesek voltak az ápolók. De amikor megláttam az idős embereket az udvaron ülni némán, összeszorult a szívem.
Este leültem apám mellé.
– Apa… beszélnünk kellene valamiről…
Rám nézett fáradtan.
– Tudom, mit akarsz mondani. Ha úgy érzed, mennem kell… menjek.
Sírva fakadtam.
– Nem akarom ezt… csak félek…
Megsimogatta a kezem.
– Mindig azt akartam, hogy boldog légy. Ha ez kell hozzá…
Aznap éjjel először aludtam mélyen hetek óta.
Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Még mindig nem tudom, mi lesz holnap. De azt tudom: nem vagyok egyedül ezzel a dilemmával Magyarországon sem.
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni szeretetből és kötelességből? Vajon tényleg önzőség néha magunkra is gondolni?