Nem csak beteg vagyok: Az éjszaka, amikor mindent elvesztettem

„Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, Gábor!” – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. A vihar odakint tombolt, az ablaküvegen végigfolytak az esőcseppek, mintha csak a könnyeimet tükrözték volna vissza. Gábor a kabátját húzta fel, arca sápadt volt, de a tekintete kemény. „Nem érzem jól magam, Eszter. Anyámhoz megyek. Most nem tudok itt maradni.” A hangja rideg volt, idegen. A két gyerekünk, Dóri és Marci, a szobájukban játszottak, mit sem sejtve arról, hogy az életünk éppen most hullik darabokra.

Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, a csend szinte fájt. Ott álltam a sötétben, és csak néztem magam elé. A szívem hevesen vert, a gondolataim cikáztak. Tudtam, hogy valami nincs rendben Gáborral már hónapok óta. Egyre később járt haza, folyton fáradtságra panaszkodott, és amikor hozzányúltam, elhúzódott. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak így elmegy.

Aznap este nem tudtam aludni. A gyerekek végül elaludtak mellettem az ágyban – Dóri apró keze a karomon pihent, Marci halkan szuszogott. Én pedig csak bámultam a plafont, és próbáltam visszaemlékezni, hol rontottam el. Vajon én voltam túl fáradt? Túl sokat kértem tőle? Vagy egyszerűen csak megunta az életünket?

Másnap reggel Gábor nem jött haza. Felhívtam az anyósomat, Ilonát, de ő csak annyit mondott: „Gábor most pihenni akar. Ne zaklasd.” A hangjában ott volt az ítélet: biztosan én vagyok a hibás. Mindig is úgy éreztem, hogy Ilona sosem fogadott el igazán. Szerinte Gábor jobbat érdemelt volna nálam – egy csendesebb, engedelmesebb feleséget.

A napok teltek. Gábor nem jelentkezett. Egyedül vittem a gyerekeket óvodába, dolgoztam a könyvelőirodában, este pedig próbáltam erős maradni előttük. De amikor elaludtak, rám tört a kétségbeesés. Egy este aztán Dóri megkérdezte: „Anya, apa mikor jön haza?” Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: „Hamarosan.”

Egy héttel később Gábor végre felhívott. A hangja fáradt volt és távoli. „Eszter… beszélnünk kell.” Aznap este leültünk egymással szemben a nappaliban. Ő kerülte a tekintetemet.

– Van valaki más? – kérdeztem kiüresedett hangon.
– Igen – felelte halkan.
– Ki az?
– Egy kolléganőm. Zsuzsa.

A nevétől összeszorult a torkom. Zsuzsa… mindig is túl kedves volt Gáborhoz az irodai bulikon. Akkor még csak legyintettem rá – hiszen én vagyok a felesége! De most minden értelmet nyert.

– És mi lesz velünk? – kérdeztem.
– Nem tudom – mondta Gábor. – Időt kérek.

Aznap este úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén állnék. A családom széthullott előttem. Anyám próbált vigasztalni telefonon: „Erős vagy, Eszter! Gondolj a gyerekekre!” De én csak sírtam és sírtam.

A következő hetekben minden nap harc volt. Harc önmagammal, hogy ne omoljak össze; harc Ilonával, aki minden alkalommal éreztette velem: én vagyok a hibás; harc Gáborral, aki hol vissza akart jönni, hol mégsem tudott dönteni; és harc a gyerekekkel is – mert ők csak azt akarták tudni: „Miért nem vagyunk már együtt?”

Egyik este Marci odabújt hozzám: „Anya, ha apa nem szeret minket már?” Akkor értettem meg igazán: nemcsak én vagyok áldozat ebben az egészben. A gyerekeim is szenvednek.

Elkezdtem pszichológushoz járni. Az első alkalommal alig bírtam megszólalni. De ahogy múltak a hetek, lassan megtanultam kimondani: nem én vagyok a hibás mindenért. Hogy Gábor döntései nem rólam szólnak – hanem róla.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. A kollégák suttogtak mögöttem: „Hallottad? Esztert elhagyta a férje…” Próbáltam nem törődni vele, de minden nap újabb pletykák jutottak el hozzám. Volt olyan nap is, amikor sírva rohantam ki az irodából.

Egy este aztán Ilona megjelent nálunk váratlanul. „Eszter – mondta –, gondolkozz el rajta: talán te is tehetnél valamit azért, hogy Gábor visszajöjjön.” Akkor először kiabáltam vele:
– Elég volt! Mindig engem hibáztatsz! De te sem vagy tökéletes anya!
Ilona döbbenten nézett rám – talán először látott igazán engem.

Aztán egy reggel arra ébredtem: nem akarom többé így élni az életemet. Nem akarok bűntudatban élni valaki más döntései miatt. Felhívtam Gábort:
– Nem várlak tovább. Ha vissza akarsz jönni, akkor most dönts! Ha nem… akkor engedj el minket!
Gábor hallgatott egy ideig.
– Sajnálom… Nem tudok visszajönni.

Aznap este először éreztem magamban valami furcsa nyugalmat. Mintha egy súly esett volna le rólam. Tudtam: nehéz lesz egyedül két gyerekkel – de legalább önmagam lehetek újra.

Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak nehéz napok – de már nem félek tőlük. Megtanultam segítséget kérni; megtanultam nemet mondani; megtanultam szeretni magamat is.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon mi lett volna, ha Gábor sosem megy el azon az éjszakán? De aztán ránézek Dórira és Marcira – és tudom: miattuk érdemes volt talpra állnom.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni? Várom a gondolataitokat…