Nem csak beteg vagyok: Az éjszaka, amikor mindent elvesztettem

– Anya, mikor jön haza apa? – kérdezte Zsófi, miközben a hálóingét húzta magára. Az ablakon túl dörgött az ég, a villámok fényében a szobánk falán táncoltak az árnyékok. A kezem remegett, ahogy megsimogattam a haját. – Hamarosan, kicsim – hazudtam neki, mert magam sem tudtam, igaz-e.

Aznap este Gábor, a férjem, sápadt arccal lépett be a konyhába. – Nem érzem jól magam, elmegyek anyámékhoz, hátha segítenek – mondta halkan. A hangjában volt valami furcsa, valami idegen. Próbáltam kérdezni, de csak legyintett. – Ne aggódj, reggelre jobban leszek.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, valami megfagyott bennem. A két gyerek már aludt, én pedig a sötét konyhában ültem, és hallgattam az esőt. Az órák vánszorogtak. Próbáltam hívni Gábort, de nem vette fel. Egy üzenetet sem olvasott el. A félelem lassan átváltott dühbe: miért nem szól vissza? Miért érzem azt, hogy valami nincs rendben?

Hajnali háromkor felriadtam egy hangra: a telefonom pittyegett. Egy üzenet Gábortól: „Ne várj ma éjjel.” Ennyi. Semmi magyarázat, semmi szeretet. Csak ez a hideg mondat.

A reggel szürke volt és nyomasztó. Zsófi és Marci kérdezgettek: hol van apa? Miért nem jött haza? Nem tudtam mit mondani. Aznap egész nap próbáltam elérni Gábort, de hiába. Délután végül felhívtam az anyósomat.

– Nem is volt itt Gábor – mondta meglepetten. – Azt hittem, veletek van.

A világ megállt körülöttem. Hazudott nekem. Elment valahova – de hova? És miért? A gondolatok cikáztak a fejemben: egy másik nő? Vagy csak menekül tőlünk? Mit rontottam el?

Aznap este már nem bírtam tovább. Anyámat hívtam át, hogy vigyázzon a gyerekekre, én pedig elindultam keresni Gábort. Végigjártam a barátait, de senki sem tudott róla semmit – vagy csak úgy tettek? Egyedül sétáltam az esőben, a város kihalt utcáin, miközben minden lépéssel egyre nehezebb lett a szívem.

Késő este végül hazamentem. A lakás üres volt és hideg. Leültem a gyerekszoba ajtajába, néztem őket aludni. A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon.

Másnap reggel Gábor végre hazajött. Fáradt volt és megtörtnek tűnt. Nem nézett a szemembe.

– Hol voltál? – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott. Végül leült velem szemben az asztalhoz.

– Sajnálom – kezdte –, de nem bírom tovább ezt az életet. Nem vagyok beteg… csak… elfáradtam mindenben. Nem tudom, hogy szeretlek-e még úgy, mint régen.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam visszatartani a sírást.

– És a gyerekek? – suttogtam.

– Őket szeretem… de nem akarok hazudni neked vagy magamnak tovább.

Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. A gyerekek sírtak utána, én pedig próbáltam erős maradni előttük – de belül darabokra hullottam.

A következő hetekben minden nap küzdelem volt. Munka mellett egyedül vittem óvodába Zsófit és Marcit, este főztem, mesét olvastam nekik, közben pedig próbáltam nem összeomlani. Az emberek sajnálkozva néztek rám az utcán: „Szegény Anna, elhagyta a férje.” De senki sem tudta igazán, mi zajlik bennem.

Anyám sokat segített, de gyakran mondta: – Talán te is hibás vagy benne… Lehet, hogy túl sokat vártál tőle?

Ezek a szavak még jobban fájtak. Éjszakánként magamat hibáztattam: miért nem vettem észre előbb? Miért nem próbáltam megmenteni a házasságunkat?

Egy este Zsófi odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, ugye nem fogsz elmenni?

A szívem összeszorult.

– Soha nem hagylak el titeket – ígértem neki.

Azóta eltelt fél év. Még mindig fáj Gábor hiánya, de már nem sírok minden este. Megtanultam egyedül boldogulni – legalábbis próbálom elhinni magamnak. Néha még mindig keresem a hibát magamban; máskor dühös vagyok rá, amiért így döntött.

De minden reggel ott van két csillogó szemű gyerek mellettem, akiknek én vagyok az egész világ.

Vajon lehet-e újrakezdeni mindent harmincöt évesen két gyerekkel? Vagy örökre bennem marad ez az éjszaka? Ti mit tennétek a helyemben?