„Nem, ezt a kanapét nem vesszük meg! És ezt az asztalt sem!” – avagy hogyan szakította szét a családomat egy lakáshitel

– Nem, ezt a kanapét nem vesszük meg! És ezt az asztalt sem! – csattant fel anyám, miközben a bútorbolt közepén álltunk, én pedig próbáltam elrejteni remegő kezemet a kabátom zsebében. A férjem, Gábor csak némán nézett rám, mintha azt kérdezné: „Most akkor kinek az élete ez?”

Gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy egyszer lesz egy saját lakásom Budapesten. Hogy majd én döntöm el, milyen színű lesz a fal, hová kerül a polc, és milyen illatot áraszt majd a konyha reggelente. Amikor Gáborral végre összegyűjtöttük az önerőt, és felvettük a lakáshitelt – amihez persze anyám is hozzájárult némi kölcsönnel –, azt hittem, most már minden rendben lesz. De nem számoltam azzal, hogy anyám számára ez nem egy új kezdet, hanem egy újabb lehetőség arra, hogy irányítson.

– Kati, ez a kanapé túl világos. Egy gyerek mellett két hét alatt tönkremegy! – mondta most is, mintha nem tudná, hogy még csak tervezzük a családalapítást.

– Anya, nekem tetszik. És Gábornak is – próbáltam halkan érvelni.

– Nem érdekel, mit gondol Gábor! – vágott vissza. – Én csak jót akarok nektek. Ez az asztal is túl nagy. Hová fogod tenni? A lakásotok alig nagyobb egy cipősdoboznál!

Gábor ekkor megszorította a kezemet. – Kati, menjünk ki egy kicsit – suttogta.

A parkolóban csendben álltunk egymás mellett. A szívem hevesen vert; egyszerre éreztem dühöt és szégyent. Miért nem tudok kiállni magamért? Miért érzem úgy, hogy minden döntésemet meg kell magyaráznom?

Hazafelé menet anyám végig arról beszélt, mennyire felelőtlenek vagyunk. Hogy a hitel csapda. Hogy ő bezzeg sosem vett volna fel ekkora összeget. Hogy az ő idejében más volt minden: akkor még számított a család véleménye.

Otthon Gábor leült mellém a kanapéra – arra a régi, kopott darabra, amit anyám adott nekünk „ideiglenesen”.

– Meddig fog ez így menni? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza. – Félek, ha nemet mondok neki, megharagszik. Ha viszont mindig engedek, sosem lesz saját életem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkori emlékeim: ahogy anyám mindig mindent jobban tudott. Hogy melyik iskolába menjek, kivel barátkozzak, mit vegyek fel az iskolai ünnepségre. Akkor még biztonságot adott ez az irányítás. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy madárka, akinek sosem engedik kinyitni a szárnyait.

A következő hetekben minden vásárlás rémálommá vált. Anyám mindenbe beleszólt: a függönytől kezdve a mosogatógépig mindent kritizált. Egyik este Gábor kiborult:

– Kati, én ezt nem bírom tovább! Ez nem az ő lakása! Mi fizetjük a hitelt, mi fogunk itt élni! Mikor mondod meg neki?

Sírtam. Nem tudtam eldönteni, kinek van igaza. Anyám tényleg csak jót akar? Vagy egyszerűen képtelen elengedni engem?

Egy vasárnap délután aztán robbant a bomba. Anyám átjött „segíteni” pakolni. Épp a könyveimet rendeztem, amikor odalépett hozzám:

– Kati, ezt a polcot is rossz helyre tetted. És miért van ennyi könyved? Csak porfogók!

– Elég volt! – kiáltottam rá először életemben. – Ez az én lakásom! Az én életem! Kérlek, hagyd abba!

Anyám arca eltorzult; először döbbenten nézett rám, aztán sírva fakadt.

– Hát ennyit jelentek neked? – zokogta. – Mindent feláldoztam érted…

Gábor átölelt hátulról. Éreztem, ahogy remeg a testem.

– Anya… Szeretlek. De most már felnőtt vagyok. Döntéseket kell hoznom – mondtam halkan.

Napokig nem beszéltünk egymással. A lakás üresnek tűnt nélküle – de valahol felszabadító is volt ez a csend. Gáborral végre elkezdtük berendezni az otthonunkat úgy, ahogy mi szerettük volna: vettünk egy világos kanapét és egy nagy asztalt is.

Anyám lassan visszatért az életünkbe – de már másként. Kevesebbet szólt bele, inkább csak érdeklődött. Néha még mindig megjegyzéseket tett, de már tudtam kezelni őket.

Most itt ülök ezen a kanapén, nézem Gábort és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet boldog az ember úgy, ha közben folyton bűntudata van? Lehet egyszerre jó gyerek és önálló felnőtt? Ti mit tennétek a helyemben?