Nem gondoltam volna, hogy a fiam ennyire megváltozik: a menyem idegenként kezel

– Erzsébet néni, kérem, ne most jöjjön, Gábor dolgozik, a gyerekek alszanak – mondta Zsófia, a menyem, miközben az ajtóban állt, karba tett kézzel. A hangja hideg volt, mint a novemberi eső, és én ott álltam a lépcsőházban, kezemben a frissen sütött túrós batyuval, amit Gábor gyerekkora óta imádott.

Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc nőtt. Csak bólintottam, és visszafordultam. A lépcsőházban visszhangzottak a lépteim. Hét éve tart ez. Hét éve, mióta Gábor elvette Zsófiát. Azóta minden látogatásom feszültséggel teli. Régen Gábor mindig hívott: „Anya, gyere át vasárnap ebédre!” Most már csak akkor keres, ha valami fontos ügy van – vagy ha Zsófia nincs otthon.

Hazafelé menet a villamoson néztem az embereket. Egy fiatal anya ölében tartotta a kisfiát, aki nevetve mutogatott ki az ablakon. Eszembe jutott, amikor Gábort vittem óvodába – mennyit nevettünk együtt! Akkor azt hittem, örökké ilyen közel leszünk egymáshoz.

Otthon leültem a konyhaasztalhoz. A batyukat letettem magam elé. Egyet sem ettem meg. Csak ültem és bámultam a semmibe. Vajon mit rontottam el? Miért lettem hirtelen idegen a saját fiam életében?

Másnap reggel csörgött a telefonom. Gábor volt az.
– Szia, anya! Bocsi, tegnap nem tudtunk beszélni… Zsófi nagyon fáradt volt.
– Semmi baj – mondtam halkan. – Csak hoztam volna egy kis sütit.
– Köszönjük… majd máskor…

A hangja távoli volt. Mint aki sietne letenni.

Aznap délután átjött hozzám a szomszédasszonyom, Ilonka néni.
– Erzsi, miért vagy ilyen szomorú?
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, nálunk is volt ilyen. Az én lányom férje sosem szerette, ha ott vagyok náluk. De aztán rájöttem: nem szabad erőltetni. Ha akarják, jönnek maguktól.

De én nem tudtam elengedni. Gábor az egyetlen gyermekem. Az apja korán meghalt – mindent megtettem érte egyedülálló anyaként. Mindig ott voltam mellette: iskolai ünnepségeken, vizsgák előtt, amikor beteg volt… Most pedig úgy érzem, mintha valaki elvágta volna a köldökzsinórt.

Egyik este váratlanul csöngettek. Zsófia állt az ajtóban két kisgyerekkel – az unokáimmal.
– Erzsébet néni, tudna rájuk vigyázni pár órát? Nekem sürgős dolgom van.
A szívem hevesen vert.
– Persze! – mondtam gyorsan.
A gyerekek boldogan futottak be a nappaliba. Végre együtt lehettem velük! Mesét olvastam nekik, sütit ettünk, nevettünk… Olyan volt, mintha minden rendben lenne.

Amikor Zsófia visszajött értük, láttam rajta a feszültséget.
– Köszönöm – mondta hűvösen.
– Szívesen bármikor… – próbáltam mosolyogni.
– Tudja… – kezdte halkan –, Gábor sokat dolgozik mostanában. Fáradt. És… néha úgy érezzük, túl sokat szeretne jelen lenni az életünkben.

Mintha arcul csaptak volna.
– Értem – suttogtam.
Zsófia elvitte a gyerekeket. Én pedig ott maradtam a csendben.

Aznap este Gábor felhívott.
– Anya… kérlek… próbálj meg egy kicsit távolabb maradni. Zsófiának most nehéz időszaka van.
– És neked? Neked nem hiányzom? – kérdeztem remegő hangon.
Hosszú csend volt.
– De… csak most minden más lett…

Letettem a telefont és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy feleslegessé vált bútordarab.

Hetekig nem hallottam felőlük. A barátnőim próbáltak vigasztalni: „Majd visszatérnek hozzád!” De én csak egyre magányosabb lettem. Minden nap megnéztem a régi fényképeket: Gábor első napja az iskolában, közös balatoni nyaralások… Hol rontottam el?

Egy vasárnap reggel váratlanul becsöngettek. Gábor állt az ajtóban a két unokámmal.
– Anya… beszélhetnénk?
Leültünk a nappaliba. A gyerekek játszottak mellettünk.
– Tudom, hogy nehéz neked – kezdte Gábor –, de nekünk is alkalmazkodni kell az új életünkhöz. Zsófiának fontos, hogy legyen saját tere…
– És én? Nekem ki maradt? – törtek elő belőlem a könnyek.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… Nem akartuk, hogy így érezd magad.

Hosszan beszélgettünk azon a délelőttön. Elmondtam neki mindent: a magányomat, a félelmeimet attól, hogy elveszítem őt végleg. Ő pedig azt mondta: „Anya, sosem foglak elveszíteni. De most másképp kell szeretned minket.”

Azóta ritkábban találkozunk – de amikor együtt vagyunk, próbálok nem rátelepedni az életükre. Nehéz volt elfogadni ezt az új szerepet: háttérben maradni, csendben figyelni őket boldogan… néha fájdalmasan magányosan.

De minden alkalommal eszembe jut: vajon tényleg ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt anyós és meny között? Vagy csak én ragaszkodom túl görcsösen ahhoz a régi családi képhez?

Ti mit gondoltok? Lehet még újra közel kerülni ahhoz, akit annyira szerettünk – vagy örökre idegenek maradunk egymás életében?