Nem hagyom el a fiamat – Egy apa harca a családjáért

– Menjetek innen! – ordította anyám, miközben a keze remegett a kilincs felett. A kisfiam, Marci, ijedten kapaszkodott belém, a szemei könnyesek voltak. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak a sors is azt akarta volna, hogy érezzük: most tényleg minden ellenünk van.

Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, egy szál melegítőben, Marci pizsamában, és néztem anyám arcát, amit soha nem láttam még ilyen keménynek. – Anya, könyörgöm… – kezdtem volna, de közbevágott.

– Elég volt, Tamás! Egy évig tűrtem ezt a cirkuszt. Nem bírom tovább! Nem az én dolgom felnevelni a te gyerekedet! – A hangja éles volt, mint a kés. – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor menj vele! De itt nincs többé helyetek.

A szívem összeszorult. Apám halála óta hárman éltünk ebben a kis panelban Zuglóban. Amikor Anna elhagyott minket, azt hittem, anyám majd segít. De most úgy tűnt, ő is cserbenhagy.

– Hogy teheti ezt velünk? – suttogtam magam elé, miközben összeszedtem Marci kabátját és a legfontosabb dolgokat egy sporttáskába. Anyám csak állt az ajtóban, karba tett kézzel.

– Majd megtanulod, hogy az élet nem habostorta – mondta halkan. – Én is egyedül neveltelek fel téged. Most rajtad a sor.

Az utcán hideg szél fújt. Marci sírt, én pedig próbáltam erős maradni. A villamosmegállóban ülve azon gondolkodtam, hová mehetnénk. Barátaim közül sokan már családosak, mások vidéken élnek. Anna családja szóba sem jöhetett – ők sosem fogadtak el engem.

– Apa, haza akarok menni… – suttogta Marci.

– Tudom, kicsim – simogattam meg a fejét –, de most egy ideig máshol kell laknunk.

Aztán eszembe jutott Gábor, a régi osztálytársam. Felhívtam őt, és szerencsére felvette.

– Szia, Gábor… ne haragudj, hogy ilyennel kereslek…

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Anyám kidobott minket. Nincs hová mennünk. Tudnál segíteni?

Csend lett a vonalban. Már azt hittem, nemet mond, amikor megszólalt:

– Gyere át hozzánk ma estére. Majd kitalálunk valamit.

Gáborék paneljében egy matrac jutott nekünk a nappaliban. Marci hamar elaludt mellettem, de én csak bámultam a plafont. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat vártam el anyámtól? Vagy ő lett túl kemény?

Másnap reggel Gábor felesége, Zsuzsa hozott nekünk kakaót és vajas kenyeret.

– Ne aggódj, Tamás – mondta kedvesen –, minden rendbe jön.

De én tudtam: ez csak ideiglenes megoldás. Munkám alig volt – egy raktárban dolgoztam részmunkaidőben –, albérletre nem futotta. Az óvodában is kérdezték már: „Miért nem jön érted anya?” Marci csak lesütötte a szemét.

Egyik este Gábor leült mellém.

– Figyelj, Tamás… beszéltem egy ismerősömmel. Van egy kis albérlet Kőbányán, nem drága. Ha gondolod, segítek elintézni.

– Köszönöm – mondtam halkan –, de miből fogom kifizetni?

– Majd keresünk neked valami plusz melót is – bátorított.

Így kezdődött új életünk Kőbányán egy lepukkant garzonban. A szomszédok furcsán néztek ránk; egyedülálló apát ritkán látni arrafelé. Az óvónők is gyakran kérdezgették: „Hol van az anyuka?”

Egyik délután Marci sírva jött ki az óvodából.

– Azt mondták a többiek, hogy anyukám nem szeret engem…

A szívem majd megszakadt. Letérdeltem elé:

– Marci, te vagy a legfontosabb nekem a világon. Sosem hagylak el! Akkor sem, ha mindenki más elfordul tőlünk.

Az esték magányosak voltak. Néha azon kaptam magam, hogy anyám hangját hallom fejben: „Majd megtanulod…” Vajon tényleg igaza volt? Vagy csak félt attól, hogy újra csalódik bennem?

Egy nap váratlanul csengett a telefonom. Anyám volt az.

– Hogy vagytok? – kérdezte halkan.

– Megvagyunk – feleltem ridegen.

– Hiányzik Marci… – mondta végül.

– Akkor miért dobtál ki minket?

Hosszú csend következett.

– Néha azt hiszem, túl kemény voltam veled… De félek attól is, hogy újra mindent rám hárítasz.

– Nem fogom! Csak egy kis segítséget kértem volna…

Anyám sírni kezdett a vonal végén. Életemben először hallottam ilyennek.

– Sajnálom…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

Azóta eltelt fél év. Még mindig nehéz minden nap, de Marci boldogabbnak tűnik. Néha találkozunk anyámmal is – lassan tanuljuk újra egymást szeretni és elfogadni.

De sokszor felteszem magamnak a kérdést: Vajon jó apa vagyok? Elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent megadjak a fiamnak? Vagy örökre nyomot hagy benne ez az egész?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer már hátat fordított?