Nem hívtak meg az esküvőre, de most tőlem várják a lakást: Egy magyar anya kiáltványa a családi képmutatás ellen

– Anyu, beszélnünk kell – mondta Gábor, miközben az ajtóban állt, mellette Anna, a felesége, karján a kislányával, akit már évek óta próbáltam úgy szeretni, mintha a saját unokám lenne. A hangjában ott rezgett valami furcsa feszültség, amitől összeszorult a gyomrom.

A nappaliban ülve Anna csak némán bámult ki az ablakon, Gábor pedig zavartan tördelte a kezét. – Tudod, anyu, most, hogy megszületett a második gyerekünk is, egyre szűkösebb lett a lakásunk. Sokat gondolkodtunk rajta… és arra jutottunk, hogy talán ideje lenne, ha te elgondolkodnál azon, hogy eladod vagy átírod ránk ezt a lakást. Neked már úgyis nagy egyedül.

A szívem kihagyott egy ütemet. Hát kimondták. Amitől féltem, végül megtörtént. De nem csak a lakásról volt szó. Hanem mindenről, ami az elmúlt tíz évben történt – vagy inkább nem történt meg.

Emlékszem arra a napra, amikor Gábor először mutatta be Annát. Egyedülálló anya volt, egy kislánnyal, akit az előző házasságából hozott magával. Nem volt könnyű elfogadni, de megtettem. Mert Gábor boldogsága volt a legfontosabb számomra. Mindig is azt mondtam magamnak: „Katalin, ne légy olyan, mint azok az anyósok, akikről a rémtörténetek szólnak!”

De amikor eljött az esküvőjük ideje, valami megtört bennem. Nem kaptam meghívót. Mindenki más ott volt – Anna családja, barátok, még Gábor régi osztálytársai is –, csak én maradtam ki. Azt mondták, szűk körű lesz az esküvő. Később megtudtam, hogy ez nem volt igaz. Azóta is fáj.

Az évek során próbáltam túllépni ezen. Ünnepeken mindig nálam gyűlt össze a család – legalábbis azok, akiknek fontos voltam. Anna sosem segített a főzésben, mindig csak ült és nézte a telefonját. A kislányt próbáltam szeretgetni, de éreztem rajta az idegenkedést. Gábor pedig egyre távolabb került tőlem.

Most pedig itt ülnek velem szemben és azt várják tőlem, hogy adjam oda nekik azt az egyetlen dolgot, ami még az enyém ebben az életben: a lakásomat.

– Tudod jól, anyu – folytatta Gábor –, hogy neked már túl nagy ez a hely. Mi viszont nem férünk el a panelban négyen. És hát… te úgyis szeretsz vidékre járni.

Anna végre megszólalt: – Szerintem ez mindenkinek jó lenne. Te pihenhetnél vidéken, mi pedig végre rendes otthont teremthetnénk a gyerekeknek.

A hangja hideg volt és számító. Mintha csak egy üzleti tárgyaláson lennénk.

– És mi van velem? – kérdeztem halkan. – Mi van azzal, hogy engem sosem kérdeztetek meg semmiről? Hogy nem voltam ott az esküvőtökön? Hogy mindig csak akkor jutok eszetekbe, ha valamire szükségetek van?

Gábor lesütötte a szemét. Anna vállat vont.

– Nem akarunk vitatkozni – mondta Gábor halkan. – Csak szeretnénk végre megoldani ezt a helyzetet.

Felálltam és kimentem a konyhába. A kezem remegett, ahogy vizet töltöttem magamnak. Az ablakon át néztem a szürke budapesti utcát. Eszembe jutottak anyám szavai: „A család mindennél fontosabb.” De vajon tényleg így van? Vagy csak addig fontosak egymásnak az emberek, amíg hasznuk van belőle?

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre ki akarok állni magamért?

Másnap reggel felhívtam a barátnőmet, Marikát.

– Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Kati, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Mindig csak adsz és adsz… Most már gondolj magadra is! Ha most beadod a derekad, soha nem lesz vége.

Igaza volt. De mégis… ott volt bennem az anyai szeretet is. Mi lesz Gáborral? Mi lesz az unokáimmal?

A következő héten újra eljöttek hozzám. Ezúttal Anna anyja is velük tartott.

– Katalin – kezdte ő –, gondolj bele: ha most segítesz nekik, mindenki boldog lehet. Te is nyugodtan élhetsz vidéken, ők pedig végre családi otthonban nevelhetik fel a gyerekeket.

Éreztem magamon a nyomást. Mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy lemondjak mindenről.

– És ha én nem akarom ezt? – kérdeztem halkan.

Csend lett. Anna anyja összehúzta a szemét.

– Akkor majd megoldják máshogy – mondta végül sértődötten.

Azóta sem beszéltünk igazán Gáborral. Néha felhív, de érzem rajta a távolságot.

Most itt ülök ebben az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy anya szeretete? Tényleg csak addig fontosak vagyunk, amíg adni tudunk? Vagy van jogom végre magamra is gondolni?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell egy anyának mindent feláldoznia azokért, akik talán sosem értékelték igazán?”