Nem hívtak meg az esküvőre: Egy mostohaanya vallomása
– Hogy tehetted ezt velem, Anna? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a porcelán bögrét. A lányom – vagyis a férjem első házasságából született lánya – csak állt velem szemben, tekintete kemény volt, mintha idegen lennék számára.
– Nem akartam vitát, Zsuzsa – mondta halkan. – Ez az én napom. Nem akartam, hogy bármi elrontsa.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Tizenhat évig éltem ebben a házban, főztem rá, tanultam vele, ápoltam, amikor beteg volt. Amikor az anyja, Katalin elhagyta őt és az apját, én voltam az, aki összeszedte a darabokat. Mégis, most úgy érzem magam, mint egy betolakodó.
Az egész akkor kezdődött, amikor Anna tizenhárom éves lett. Addig minden rendben volt – legalábbis azt hittem. Együtt sütöttünk karácsonykor mézeskalácsot, együtt sírtunk a régi magyar filmeken. De ahogy kamaszodni kezdett, egyre többször hallottam tőle: „Te nem vagy az anyám!” Eleinte csak legyintettem rá. Gondoltam, ez a kamaszkor velejárója. De aztán egyre mélyebbre fúródott belém ez a mondat.
A férjem, Gábor próbált közvetíteni köztünk. – Adj neki időt – mondogatta. – Majd rájön, mennyit jelentettél neki. De Anna egyre távolabb került tőlem. Amikor Katalin újra férjhez ment és elköltözött Debrecenbe, Anna mintha még jobban bezárkózott volna.
Aztán jött az érettségi. Anna ragyogott a fehér ruhájában, én pedig büszkén néztem végig az ünnepséget. Utána odamentem hozzá, hogy megöleljem, de csak egy gyors puszit kaptam az arcomra. Katalin ott állt mellette, mintha soha nem is hagyta volna el őt.
Az esküvő híre váratlanul ért. Egyik este Gábor jött haza fáradtan a munkából, és leült mellém a kanapéra.
– Anna összeházasodik Balázzsal – mondta halkan.
– Mikor? – kérdeztem izgatottan.
– Júliusban… De Zsuzsa… – elhallgatott, és nem nézett rám.
– Mi van? – kérdeztem aggódva.
– Nem kaptunk meghívót.
A világ megállt körülöttem. Nem értettem semmit. Hogy lehet ez? Tizenhat évig voltam mellette! Azóta is visszhangzik bennem a kérdés: mit rontottam el?
Próbáltam beszélni Annával. Felhívtam, üzenetet írtam neki. Végül személyesen is találkoztunk – ez volt az a bizonyos jelenet a konyhában.
– Anna, kérlek… Csak mondd el, miért? – könyörögtem neki.
– Nem akarok erről beszélni – felelte ridegen. – Ez az én döntésem.
Gábor is próbált közbelépni.
– Anna, anyád…
– Ő nem az anyám! – vágott közbe Anna olyan hangon, amitől összeszorult a szívem.
Katalin közben a Facebookon posztolta az esküvői előkészületeket: „Annyira büszke vagyok a lányomra!” A képeken ott állt Anna mellett, mintha soha nem is lett volna másik családja. Én pedig csak néztem a képernyőt és próbáltam visszaemlékezni minden apró hibámra: talán túl szigorú voltam? Talán nem hallgattam meg eléggé? Talán túl sokat vártam el tőle?
Az esküvő napján Gábor egész nap csendben volt. Este leült mellém.
– Sajnálom, Zsuzsa – mondta halkan. – Nem érdemelted ezt.
Sírtam. Nem szégyelltem magam előtte. Tizenhat év szeretetét dobták ki egyetlen mozdulattal. Azóta is keresem magamban a hibát. Vajon tényleg lehet valakit úgy szeretni, hogy közben soha nem leszel igazán családtag?
A szomszédok is tudják már. A boltban Marika néni megsimogatta a kezem.
– Ne vedd magadra, drága! A gyerekek néha kegyetlenek tudnak lenni.
De én nem tudok továbblépni. Minden este azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, mit csinálnék másképp? Lehet-e valaha igazi anya az ember egy olyan lánynak, akinek már van anyja – még ha az el is hagyta őt egyszer?
Most itt ülök ebben a csendes házban, ahol minden tárgy Annára emlékeztet: a régi plüssmackója az ágy alatt, a rajzai a hűtőn. És csak egy kérdés maradt bennem:
Vajon tényleg hibáztam valahol? Vagy vannak sebek, amiket soha nem lehet begyógyítani?