Nem hívtam meg a családomat az esküvőmre – Túl messzire mentem?

– Nem hiszem el, hogy tényleg hozzá akar menni ahhoz a fiúhoz – hallottam apám hangját a konyhaajtón keresztül. A hangja kemény volt, szinte idegen. – Sosem volt esze a lányomnak, de hogy ennyire makacs legyen…

Ott álltam a folyosón, kezemben a menyasszonyi ruhám próbájáról hozott vállfával, és úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Anyám halkan válaszolt: – Laci, kérlek, ne most… Már mindent lefoglaltak, minden készen áll.

– Nem érdekel! – csattant fel apám. – Ez az egész csak szégyen. Egy vidéki fiú, semmi jövője! Miért nem hallgatott ránk? Miért nem lehetett belőle rendes ember?

A szívem hevesen vert. Azt hittem, ha majd egyszer férjhez megyek, apám büszke lesz rám. De most úgy éreztem, mintha sosem lettem volna elég jó neki. Halkan visszaléptem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. A ruhát ledobtam az ágyra, és csak ültem ott, némán, könnyekkel küszködve.

Aznap este nem szóltam senkihez. Péter, a vőlegényem, próbált vigasztalni telefonon, de csak annyit mondtam: – Minden rendben lesz. – Hazudtam neki is, magamnak is.

Másnap reggel anyám kopogott be hozzám. – Zsófi, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Minek? – vágtam vissza. – Hogy elmondjátok újra, mennyire csalódtatok bennem?

Anyám arca megrándult. – Nem erről van szó… Apád csak aggódik érted.

– Aggódik? – nevettem fel keserűen. – Vagy inkább szégyelli, hogy nem lettem orvos vagy ügyvéd? Hogy nem egy gazdag budapestihez megyek hozzá?

Anyám csak állt ott némán. Láttam rajta a fájdalmat, de nem tudtam megbocsátani neki sem.

Aznap este Péterrel találkoztam a Duna-parton. A víz sötéten hömpölygött mellettünk, a város fényei tükröződtek a hullámokon.

– Mi történt? – kérdezte Péter aggódva.

Elmeséltem neki mindent. A szavakat, amiket apám mondott. Azt, hogy sosem voltam elég jó.

– Zsófi… – fogta meg a kezemet –, én szeretlek. De ha úgy érzed, hogy nem akarod őket az esküvőn látni…

– Nem tudom – suttogtam. – Az egész életemet arra tettem fel, hogy egyszer majd büszkék lesznek rám. Most meg úgy érzem, mintha sosem lettem volna a lányuk igazán.

Az esküvő előtti héten végül meghoztam a döntést. Felhívtam anyámat.

– Anya… Ne gyertek el az esküvőre. Kérlek.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy anyám sírva fakad.

– Zsófi… ezt nem gondolhatod komolyan…

– De. Nem akarom, hogy ott legyetek. Nem akarom látni apát arcát, ahogy lenéz engem és Pétert is.

Letettem a telefont.

Az esküvő napján Péter családja körülvett szeretettel. Az anyukája sírt örömében, az apja megölelt. De bennem ott volt az űr. Hiányzott a saját családom. Hiányzott anyám ölelése, apám szigorú mosolya – még ha sosem volt igazán meleg sem.

Az első tánc után kimentem a kertbe. A holdfényben álltam egyedül, amikor egyszer csak megszólalt mögöttem valaki.

– Zsófi…

Anyám volt az. Nem tudom hogyan jutott be, de ott állt előttem könnyes szemmel.

– Kislányom… Sajnálom… Apád is sajnálja… Csak félünk attól, hogy boldogtalan leszel.

– Miért nem bíztok bennem? – kérdeztem remegő hangon.

Anyám csak sírt tovább. – Mindig is szerettünk… Csak néha nehéz elengedni azt, amit elképzeltünk neked.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltunk ott egymás mellett csendben.

Azóta eltelt két év. Péterrel boldogok vagyunk, de a családommal még mindig nem rendeződött minden. Apám ritkán hív fel; ha beszélünk is, mindig feszültség van köztünk.

Sokszor gondolkodom azon: vajon túl messzire mentem? Meg kellett volna bocsátanom? Vagy tényleg csak így tudtam megvédeni magamat?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy néha muszáj meghúzni a határokat azokkal szemben is, akiket szeretünk?