Nem hívtam meg a családomat az esküvőmre – Túl messzire mentem?

– Eszter, te mindig csak magadra gondolsz! – apám hangja úgy csattant a nappaliban, mint egy ostor. Anyám a sarokban állt, szorongatta a kötényét, de egy szót sem szólt. A testvérem, Gábor, a telefonját nyomkodta, mintha nem is lenne jelen. Én pedig ott álltam, 32 évesen, és úgy éreztem magam, mint egy bűnös kisgyerek.

– Nem igaz, apa! – próbáltam védekezni, de a hangom remegett. – Csak egyszer szeretném, ha elfogadnátok a döntéseimet.

– Milyen döntéseket? Hogy egy pesti fiúval akarsz összeházasodni, akit alig ismerünk? Hogy elköltözöl Budapestről Debrecenbe? Hogy nem veszed át a családi vállalkozást? – sorolta apám, mintha minden hibám egy-egy bűnlajstrom lenne.

A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta próbáltam megfelelni nekik. Kitűnő tanuló voltam, zongoráztam, soha nem lógtam el otthonról. De amikor felnőttem, minden döntésemért harcolnom kellett. Amikor bejelentettem, hogy Tamással összeházasodunk, azt hittem, végre örülni fognak nekem. Ehelyett csak újabb vádakat kaptam.

Aznap este órákig sírtam Tamás vállán. – Miért nem tudnak örülni nekem? – kérdeztem újra és újra.

Tamás csak simogatta a hajam. – Nem te vagy a hibás. De Eszter, egyszer ki kell állnod magadért.

Az esküvő szervezése közben minden nap újabb üzeneteket kaptam anyámtól: „Ugye lesz húsleves?” „A nagynénéd nem ülhet a nagybácsi mellé!” „A fehér ruha túl kihívó!”

Egyik este apám felhívott. – Ha meghívod azt a Tamást az esküvődre, ne számíts rám!

Akkor valami eltört bennem. Napokig nem aludtam. Aztán egy reggel felkeltem, és úgy döntöttem: nem hívom meg őket. Egyiküket sem.

A meghívókat csak Tamás családja és a barátaink kapták meg. Aznap este leültem írni egy levelet anyámnak:

„Drága Anyu! Tudom, hogy fájni fog, amit most írok. De nem bírom tovább a folyamatos bírálatot és elutasítást. Az esküvőmön boldog akarok lenni, nem pedig szorongani attól, hogy mit gondoltok rólam. Szeretlek titeket, de most magamat választom.”

Nem jött válasz. Hetekig csend volt. Az esküvő napján Tamás anyukája ölelt meg először: – Olyan szép vagy, Eszterkém! – mondta könnyes szemmel.

A templomban mégis hiányzott valami. Amikor kimondtam az igent, a boldogság mellett ott volt a gyász is: elvesztettem a családomat.

Az esküvő után Gábor írt egy üzenetet: „Nem értem, miért tetted ezt. Apa nagyon dühös. Anyu egész nap sírt.”

Napokig bámultam a telefont. Végül felhívtam anyámat. Ő csak sírt a vonal másik végén.

– Miért zártál ki minket az életedből? – kérdezte halkan.

– Nem akartalak kizárni… Csak egyszer szerettem volna önmagam lenni – suttogtam.

Azóta hónapok teltek el. Néha találkozunk Gáborral egy kávéra, de a családi ebédek elmaradtak. Apám nem beszél velem. Anyám néha ír egy-egy rövid üzenetet: „Vigyázz magadra.”

Minden este azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg ki kellett volna zárnom őket az életem legszebb napjából? Vagy végre kiálltam magamért?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre elvesztettem őket?