Nem jókor jött szerelem – Egy magyar lány története a gondoskodás és önfeláldozás árnyékában

– Zsófi! Hova mész már megint? – hallottam anyám rekedt hangját, ahogy a szobából kiáltott utánam. A kilincs már a kezemben volt, de a hangja visszarántott. Megálltam az előszobában, a cipőfűzőm félig bekötve, a kabátom ujja lógott.

– Csak lemegyek egy kicsit a parkba, anyu. Megígértem Katának, hogy segítek neki matekban – hazudtam, mert igazából csak ki akartam szabadulni ebből a lakásból, ebből a fojtogató csendből, amit anyám betegsége teremtett.

– Ne maradj sokáig! – sóhajtotta. – Ha rosszul lennék…

– Itt leszek öt perc alatt, ha kell – vágtam rá gyorsan, de már éreztem a bűntudatot. Mióta anyám daganatos lett, minden percet számolni kellett: mikor kap gyógyszert, mikor kell főzni, mikor jön a nővér. Apám három éve elment egy másik nőhöz, azóta csak mi ketten maradtunk ebben a panelban Zuglóban.

A lépcsőházban már várt rám Gergő. Ő volt az egyetlen, aki nem kérdezett semmit, csak nézett rám azokkal a barna szemeivel.

– Na végre! Már azt hittem, sose jössz – morogta, de közben elmosolyodott.

– Anyám… – csak ennyit mondtam. Ő bólintott. Tudta.

A parkban csend volt, csak néhány gyerek játszott a játszótéren. Leültünk egy padra. Gergő elővett két dobozos kólát.

– Tudod, hogy szeretlek? – kérdezte halkan.

Elfordítottam a fejem. Nem tudtam mit mondani. Szerettem volna szeretni őt úgy, ahogy egy tizenhét éves lány szerethetne: gondtalanul, szabadon. De minden ölelésemben ott volt az aggodalom: mi van, ha anyám most hív? Mi van, ha baj van?

– Zsófi… – Gergő közelebb hajolt. – Egyszer lehetnél csak magad miatt boldog. Nem mindig másokért.

– Nem értheted… – suttogtam.

– Próbáld elmondani! – kérte.

De nem tudtam. Hogy mondjam el, hogy minden nap attól félek, reggelre nem ébred fel? Hogy apám nem hív fel hetekig? Hogy néha azt kívánom, bárcsak ne kéne mindig erősnek lennem?

A telefon rezgett a zsebemben. Anyám hívott.

– Mennem kell – mondtam halkan.

Gergő nem szólt semmit, csak nézte, ahogy felállok és elindulok vissza a ház felé.

Otthon anyám az ágyban feküdt. Az arca sápadt volt, a keze remegett.

– Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

– Csak szédülök egy kicsit… Segítenél felülni?

Felsegítettem. A keze hideg volt és vékony. Gyerekkoromban ő emelt fel engem, most én tartottam őt.

– Zsófi… ne haragudj rám… hogy mindent rád hagyok…

– Ne mondj ilyet! – fakadtam ki. – Te vagy az anyám!

De belül ordítottam: miért én? Miért nekem kell mindent kibírni? Hol van apám? Hol vannak a rokonok?

Este Kata írt Messengeren:

„Jössz holnap moziba?”

„Nem tudom… Anyu miatt.”

„Nem lehetne valaki vigyázna rá?”

„Nincs ki.”

„És Gergő?”

„Ő se érti.”

Kata nem válaszolt többet. Mindenki elfordult lassan. A suliban is csak suttogtak mögöttem: „Az a lány az, akinek beteg az anyja…”

Egyik este veszekedés tört ki otthon. Anyám nővére, Marika néni jött át.

– Zsófi nem mehet így tovább! Egy kamaszlány nem lehet ápoló! – kiabálta.

– És mégis ki csinálná helyettem? – kérdeztem dühösen.

– Az apádnak is kötelessége lenne! – csattant fel Marika néni.

Anyám sírt. Én is sírtam. Marika néni végül becsapta maga mögött az ajtót.

Másnap Gergő megvárt suli után.

– Elmegyünk innen hétvégén. Csak ketten. Elmegyünk a Dunapartra bicajjal! – mondta határozottan.

– Nem lehet…

– Dehogynem! Ha most nem lépsz ki ebből az egészből, sose fogsz tudni élni! – nézett rám keményen.

Végül igent mondtam. Szombaton reggel titokban elindultunk biciklivel Szentendrére. A Duna illata, a madarak hangja… először éreztem magam szabadnak hónapok óta.

Leültünk egy padra a vízparton.

– Szeretlek – mondta Gergő újra.

Ezúttal én is kimondtam: – Én is szeretlek.

De ahogy kimondtam, újra rám tört a bűntudat: anyám otthon van egyedül. Mi van, ha baj van?

Hazafelé menet már várt Marika néni a ház előtt:

– Hol voltál?! Tudod te mit tettél?! Ha valami történt volna Évával?!

Befutottam a lakásba. Anyám aludt. Semmi baj nem történt… de én egész éjjel sírtam: lehet-e nekem is életem?

Az érettségi előtt anyám állapota rosszabbodott. Egyre többet volt kórházban. Gergő próbált mellettem lenni, de egyre többször vesztünk össze.

– Nem bírom már ezt! Mindig csak az anyád! Értsd meg végre: neked is jogod van élni! – kiabálta egyszer egy veszekedés után.

– Menj el akkor! – ordítottam vissza könnyek között.

Elment. Egy hétig nem beszéltünk.

Az érettségi napján anyám már nem tudott felkelni az ágyból. Marika néni vigyázott rá, én pedig remegő kézzel írtam meg az utolsó dolgozatot.

Amikor hazaértem, anyám rám mosolygott:

– Büszke vagyok rád…

Aznap este meghalt.

A temetésen apám is ott állt némán. Nem szólt hozzám semmit. Marika néni szervezett mindent. Éreztem magam körül a családot – de mégis végtelenül egyedül voltam.

Gergő is ott volt a temetésen. A sírnál odalépett hozzám:

– Sajnálom… Szeretlek még mindig…

Nem tudtam mit mondani neki. Csak álltam ott és néztem az üres földet.

Azóta eltelt két év. Egyetemre járok Pesten, albérletben lakom egyedül. Néha találkozom Gergővel is, de már nem ugyanaz semmi sem. Minden nap eszembe jut anyám arca, ahogy rám mosolyog utoljára.

Sokszor kérdezem magamtól: vajon lehet-e valaha igazán boldog az ember, ha mindig mások terhét cipeli? Vagy egyszer tényleg el kell engedni mindent ahhoz, hogy önmagunk lehessünk?

Ti mit gondoltok? Lehet-e egyszerre jó gyereknek és boldog embernek lenni ebben az országban?