„Nem jövünk érte” – Egy család árnyékában

– Nem jövünk érte. – A vonal túloldalán Zoltán hangja kemény volt, mint a márvány. Egy pillanatra nem tudtam megszólalni. A kezem remegett a telefonon, miközben a kórházi folyosón álltam, és a háttérben egy nővér épp egy tolókocsit tolt el mellettem.

– Zoltán, kérem, gondolja át. A testvére, Tamás még nagyon gyenge, nem tud egyedül hazamenni – próbáltam újra, de már éreztem, hogy hiába.

– Nem érdekel. Tizenöt éve nem beszéltünk. Most se fogunk. Oldják meg maguk – mondta, majd letette.

A csend hirtelen rám nehezedett. Tamás szobájába néztem be: ott feküdt az ágyon, tetoválásai szinte világítottak a sápadt bőrén, haja kócosan lógott a szemébe. Egykor talán tényleg rocksztárnak nézett ki, most inkább elveszett gyereknek tűnt.

Leültem mellé az ágy szélére. – Tamás, beszéltem a testvéreddel…

Felnevetett, de abban a nevetésben több volt a keserűség, mint az öröm. – Mondta, hogy nem jön? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Nem tudtam mit mondani. Az ilyen helyzetekhez sosem lehet hozzászokni. Minden alkalommal úgy érzem, mintha én is elárulnám őket.

Tamás az ablak felé fordult. – Tudja, nővérke, én ezt megérdemlem. Sok mindent elrontottam…

– Mindenki hibázik – próbáltam vigasztalni.

– Én többször is – vágott közbe keserűen. – Anyám temetésére sem mentem el. Zoltán akkor mondta ki először: „Nekem nincs testvérem.” Azóta csak egyszer láttam: amikor apám haldoklott. Akkor is csak annyit mondott: „Ne gyere többet.”

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már hasonló történeteket? Mégis minden alkalommal újra és újra megráz.

– És most? – kérdeztem halkan.

– Most? Most itt vagyok magamnak. Meg a maga kedvességének – mosolygott rám fáradtan.

Aznap este hazafelé menet végig Tamáson gondolkodtam. Vajon tényleg megérdemli ezt? Vagy csak az élet kegyetlenül visszaadja mindazt, amit elvett másoktól? Otthon a férjem, Gábor várt vacsorával. Alig ettem pár falatot.

– Megint valami történt? – kérdezte aggódva.

– Egy beteg… senki sem akarja hazavinni. A testvére azt mondta: „Nem jövünk érte.”

Gábor sóhajtott. – Tudod, sokszor nem látjuk, mi van a háttérben. Lehet, hogy Tamás tényleg megbántotta őket… vagy csak egyszerűen elfáradtak.

– De akkor is… – kezdtem volna, de ő leintett.

– Az emberek néha csak védeni akarják magukat. Nem mindenki képes megbocsátani.

Másnap reggel Tamás már csomagolva várt rám. – Segít nekem lemenni? – kérdezte csendesen.

– Persze – mondtam, és közben azon gondolkodtam: vajon hány ilyen Tamás van még ebben az országban? Hányan fekszenek kórházi ágyakon úgy, hogy senki sem várja őket otthon?

A liftben csendben álltunk egymás mellett. Tamás hirtelen megszólalt:

– Tudja, nővérke… ha újrakezdhetném, talán másképp csinálnék mindent. De most már késő.

– Sosem késő bocsánatot kérni – mondtam halkan.

Elmosolyodott. – Lehet… de ki hallgatná meg?

Az ajtó előtt megálltunk. Egy taxis várt rá; a kórház fizette az utat. Tamás rám nézett utoljára:

– Köszönöm, hogy legalább maga nem ítélt el.

Ahogy néztem utána, azon gondolkodtam: vajon tényleg igazságos ez a világ? Vagy csak mindannyian cipeljük magunkkal a múltunk terheit, amíg végül már senki sem akar értünk jönni?

Mit gondoltok? Ti képesek lennétek megbocsátani egy ilyen testvérnek? Vagy van olyan pont, amikor már nincs visszaút?