Nem Kérek Még Egy Szobát Anyósomnak – Egy Ház, Egy Harc

– Már megint Cili néni hívott – sóhajtottam, miközben a telefonom kijelzőjén villogott az anyósom neve. Ádám épp a konyhában matatott, próbált valami vacsorát összedobni abból a kevésből, ami maradt a hónap végére. – Mondd meg neki, hogy most nem érünk rá! – szólt ki fáradtan, de tudtam, hogy úgyis fel kell vennem. Cili néni nem az a típus, akit csak úgy lerázhat az ember.

– Szia, drágám! – harsant fel a hangja. – Megnéztétek már azt a lakást Zuglóban? Mondtam Ádámnak is, hogy az lenne a legjobb. És persze legyen egy külön szoba nekem is, ha majd jövök segíteni!

A torkomban dobogott a szívem. Már hetek óta minden beszélgetésünk erről szólt: hol vegyünk lakást, mekkora legyen, és főleg, hogy legyen-e külön szoba az anyósomnak. Én csak egy kis otthonra vágytam Ádámmal, ahol végre kettesben lehetünk, ahol nem kell minden lépésünket magyarázni.

– Cili néni, még nem döntöttünk – próbáltam higgadt maradni. – Az árak is nagyon elszálltak mostanában…

– Ugyan már! Egy kis hitel, aztán majd én is besegítek! – vágott közbe. – Gondolj bele, milyen jó lesz majd, ha megszületik az unoka! Nekem ott kell lennem.

Letettem a telefont, és Ádámra néztem. Ő csak vállat vont.

– Tudod, milyen. Nem akar rosszat.

– De nekem ez már sok – suttogtam. – Nem akarok még egy szobát csak azért, hogy bármikor betoppanhasson hozzánk.

Ádám leült mellém az asztalhoz. A szeme alatt sötét karikák húzódtak; őt is megviselte ez az egész. Hónapok óta néztük a hirdetéseket, számoltuk a forintokat, és minden alkalommal ott volt Cili néni véleménye is.

Egyik este aztán összevesztünk. Nem kiabáltunk, csak csendben ültünk egymással szemben.

– Te tényleg akarod ezt? – kérdeztem halkan. – Hogy anyukád bármikor itt lehessen?

Ádám sokáig hallgatott.

– Nem tudom – mondta végül. – Félek megbántani őt. Apám halála óta csak én maradtam neki.

Éreztem a bűntudatot, de közben egyre nőtt bennem a düh is. Miért kell mindig mindenkinek megfelelni? Miért nem lehet egyszer csak magunkra gondolni?

A következő hétvégén megnéztünk egy kis lakást Kispesten. Kicsi volt, de világos és otthonos. A tulajdonos egy idős bácsi volt, aki könnyes szemmel mutatta meg nekünk a kertet.

– Itt nőtt fel a lányom is – mondta halkan. – Remélem, maguk is boldogok lesznek itt.

Hazafelé menet Ádám kezemet fogta.

– Nekem ez tetszik – mondta halkan.

– Nekem is – feleltem.

De amikor elmondtuk Cili néninek, kitört a vihar.

– Kispest? Az messze van! És hol lesz az én szobám? Nem gondoltok rám egyáltalán? Hát ezért dolgoztam egész életemben?

Ádám próbálta nyugtatni, de én már nem bírtam tovább.

– Cili néni! Ez a mi életünk! Nem akarunk minden döntést önhöz igazítani!

Csend lett a vonalban. Aztán sírás.

Aznap este Ádám nem szólt hozzám. Csak ült az ágy szélén és bámult maga elé.

– Sajnálom – mondtam halkan. – De nem bírom tovább ezt a nyomást.

– Tudom – felelte fáradtan. – Csak… félek elveszíteni őt is meg téged is.

Napokig feszült csend volt köztünk. Aztán egy este Ádám hazajött és leült mellém.

– Döntöttem – mondta. – Megvesszük azt a lakást Kispesten. Anyu majd megszokja. Nekünk is jár egy esély.

Megkönnyebbülten sírtam el magam. De tudtam: ezzel még nincs vége. Cili néni nem fogja könnyen feladni.

Azóta is gyakran hív, néha sírva, néha haragosan. De mi kitartunk egymás mellett. Néha bűntudatom van miatta, néha dühös vagyok rá és magamra is.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy végre jogom van saját életet élni? Ti mit tennétek a helyemben?