„Nem leszek többé a család cselédje!” – Egy magyar karácsony igaz története

– Márta, ugye idén is te csinálod a halászlét? – Anyósom hangja élesen hasított át a nappalin, miközben a konyhában próbáltam elbújni a mosogatás elől. A férjem, Gábor, épp a tévé előtt ült, mintha semmit sem hallana.

A szívem összeszorult. Tavaly ilyenkor is így kezdődött. Egyetlen mondat, egyetlen elvárás, és máris én lettem a karácsonyi vacsora főszakácsa, felszolgálója, mosogatója – mindene. Akkor még azt hittem, ez csak egyszeri alkalom lesz. De amikor az utolsó tányért is elmostam, és mindenki már rég a bejglit majszolta, rájöttem: ha most nem húzok határt, ez lesz az új hagyomány.

– Nem, Ilonka néni – mondtam halkan, de határozottan. – Idén nem én fogom csinálni az egészet.

A levegő megfagyott. A család többi tagja – Gábor húga, Zsuzsi, az ő férje, Laci, meg a két gyerek – mind rám néztek. Ilonka néni arca eltorzult.

– Hogyhogy nem? – kérdezte döbbenten. – Hát ki fogja akkor? Én már nem bírom a derekammal! Zsuzsiék dolgoznak! Gábor meg… hát ő férfi!

Gábor ekkor végre felnézett a telefonjából. – Anyu, lehetne közösen is csinálni…

Ilonka néni legyintett. – Az nem olyan! Márta tudja, hogy kell igazi karácsonyt csinálni! Nélküle nem lesz rendes ünnep.

Éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség egyszerre önt el. Tavaly is ezt mondták. És amikor a halászlé odaégett, mert közben a gyerekek után kellett szaladnom, Ilonka néni csak annyit mondott: „Majd jövőre jobban figyelsz.”

Most viszont nem hagytam magam.

– Nézd, Ilonka néni – kezdtem remegő hangon –, tavaly mindent én csináltam. Senki nem segített. Amikor kértem valakit, hogy legalább a salátát vágja fel, azt mondták: „Te úgyis jobban tudod.” Éjfélre már sírva ültem a fürdőszobában. Ez nem ünnep volt nekem.

Zsuzsi zavartan lesütötte a szemét. Laci köhintett egyet.

– Hát… lehetne úgy is, hogy mindenki hoz valamit – mondta halkan.

Ilonka néni felháborodottan felállt. – Ez nem vendéglő! Itt rend van! Mindig is egyben főztük meg az egészet!

– De ki főzte? – kérdeztem vissza. – Mindig csak a nők. És főleg én.

A csend nyomasztó volt. Gábor végre mellém állt.

– Anyu, Márta is dolgozik egész évben. Nem várhatod el tőle, hogy mindent egyedül csináljon.

Ilonka néni szeme könnybe lábadt. – Én csak azt akartam, hogy együtt legyünk…

– Együtt? – kérdeztem keserűen. – Akkor legyen együtt a munka is!

A következő napokban feszültség ült a családon. Zsuzsi írt egy üzenetet: „Sajnálom, hogy eddig nem segítettem többet.” Laci felajánlotta, hogy idén ő hozza a süteményeket. Gábor pedig azt mondta: „Ha kell, idén én pucolom a halat.”

Ilonka néni azonban napokig duzzogott. Aztán egy este felhívott.

– Márta… lehet, hogy igazad van. Csak féltem, hogy ha nem lesz minden tökéletes, akkor szétesik a család.

– Nem attól lesz tökéletes, ha valaki belebetegszik – válaszoltam halkan.

Végül megegyeztünk: mindenki vállal egy-egy fogást. A Szenteste más volt, mint eddig: kevesebb étel volt az asztalon, de több nevetés és kevesebb feszültség.

Azóta is sokszor eszembe jut: miért olyan nehéz kimondani azt az egy szót – NEM? Miért hisszük azt, hogy csak akkor vagyunk jók, ha mindent elviselünk? Vajon hányan érzik még így magukat karácsonykor Magyarországon?