Nem minden az, aminek látszik: Egy vidéki tanítónő vallomása
– Miért mondtad ezt, Zsófi? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kislány lesütött szemmel babrálta a pad szélét. Az osztályterem üres volt, csak mi ketten maradtunk bent a hetedik óra után. A nap már lemenőben, az ablakon át narancssárga fény csorgott végig a kopott padlón.
Zsófi, a harmadikos osztályom egyik legcsendesebb tanulója, aznap reggel sírva jött be az iskolába. Azt mondta, hogy az anyukája kiabált vele, mert nem csinálta meg a házi feladatot, és hogy én is haragszom rá. Aztán délutánra már az egész falu tudta: én megaláztam Zsófit az osztály előtt. Legalábbis ezt mesélte otthon.
A hír gyorsabban terjedt, mint a tavaszi vihar. Mire hazaértem, már várt rám egy dühös üzenet a Facebookon: „Hogy képzeli, hogy így beszél a lányommal?!” – írta Zsófi anyukája, Katalin. A szívem összeszorult. Tíz éve tanítok ebben a faluban, mindenkit ismerek, mindenki ismer engem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek a pletykák középpontjában.
Másnap reggel Katalin már az iskola előtt várt rám. Arca vörös volt a dühtől.
– Magának nincs joga így beszélni a gyerekemmel! – kiabálta. – Zsófi egész este sírt miattam!
Próbáltam nyugodt maradni.
– Katalin, kérem, beszéljük meg ezt nyugodtan. Nem bántottam Zsófit.
De ő csak legyintett.
– A lányom nem hazudik!
Aznap egész nap úgy éreztem magam, mintha mindenki engem figyelne. A tanáriban is furcsán néztek rám a kollégák. A gyerekek suttogtak mögöttem. Este otthon ültem a konyhaasztalnál, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért hisznek inkább egy gyereknek, mint nekem?
A következő napokban Zsófi egyre visszahúzódóbb lett. Az órákon alig szólt, a szünetekben egyedül ült. Egyik délután odamentem hozzá.
– Zsófi, szeretném tudni az igazat. Nem haragszom rád, csak mondd el, mi történt!
A kislány szeme könnybe lábadt.
– Anyu mindig azt mondja, hogy csak akkor szeret, ha jó vagyok… De elfelejtettem megcsinálni a matek házit. Féltem, hogy megharagszik rám. Ezért mondtam neki, hogy maga leszidott engem… – suttogta.
A szívem összetört. Hányszor hallottam már hasonlót? Hány gyerek él abban a félelemben, hogy csak akkor érdemli meg a szeretetet, ha hibátlan?
Másnap reggel bementem az igazgatóhoz, Gáborhoz.
– Gábor, baj van. Zsófi hazudott otthon, de nem azért, mert rossz gyerek. Fél attól, hogy nem szeretik eléggé.
Az igazgató sóhajtott.
– Ez itt mindennapos. A szülők túl sokat várnak el tőlük. És persze mindig a tanár a hibás.
Úgy döntöttem, beszélek Katalinnal újra. Elhívtam egy kávéra az iskola melletti kis presszóba.
– Katalin, tudom, hogy aggódik Zsófiért. De szeretném, ha meghallgatna engem is.
Először elutasító volt, de végül leült velem.
– Nézze – kezdtem –, Zsófi nagyon igyekszik megfelelni magának. Néha annyira fél attól, hogy csalódást okoz, hogy inkább nem mond igazat.
Katalin arca megenyhült.
– Én csak azt akarom, hogy boldog legyen… De nekem sosem volt könnyű gyerekkorom. Anyám mindig azt mondta: „Csak akkor vagy jó gyerek, ha ötöst hozol.” Észre sem vettem, hogy én is ezt csinálom vele.
A beszélgetés végén mindketten sírtunk. Megígérte, hogy próbál türelmesebb lenni Zsófival. Én pedig megfogadtam magamban: soha többé nem ítélek meg egy gyereket vagy szülőt elsőre.
Azóta eltelt pár hónap. Zsófi lassan visszanyerte a mosolyát. Katalin néha bejön az iskolába segíteni kézműves foglalkozásokon. Az osztályban is nyíltabban beszélünk az érzésekről.
De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: Vajon hány gyerek él még ma is abban a hitben Magyarországon – vagy bárhol –, hogy csak akkor érdemli meg a szeretetet, ha tökéletes? És mi tanárok és szülők mikor tanuljuk meg végre: hibázni emberi dolog?
Ti mit gondoltok erről? Volt már hasonló helyzetetek? Vajon tényleg mindig igazat mondanak nekünk a gyerekeink?