Nem mondtam el a férjemnek az előléptetésemet – és ő elment

– Miért nem szóltál, Anna? – kérdezte Gábor, miközben a bőröndjét cipzározta fel ideges mozdulattal. A hangja remegett, de nem a haragtól – inkább attól a csalódottságtól, amitől az embernek összeszorul a torka.

Ott álltam a hálószoba ajtajában, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Tudtam, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen volt, de mégis reméltem, hogy valahogy majd megúszom. Hogy talán nem derül ki. Hogy talán Gábor sosem jön rá.

De most ott állt előttem, és mindent tudott.

– Gábor, én… csak… nem akartam még nagyobb feszültséget – próbáltam magyarázkodni, de már az első szó után éreztem, mennyire gyenge ez az indok.

Az egész egy hónappal ezelőtt kezdődött. Egy szürke novemberi reggelen behívott az igazgatónőm, Kovácsné, az irodájába. Azt hittem, megint valami plusz feladatot akar rám sózni, de helyette azt mondta: „Anna, szeretném, ha te lennél az új csoportvezető. És természetesen ehhez fizetésemelés is jár.”

Hazafelé menet a villamoson csak bámultam ki az ablakon. Egyszerre voltam büszke és rémült. Büszke, mert végre elismerték a munkámat – rémült, mert tudtam, hogy Gábor mit fog szólni. Az utóbbi időben minden beszélgetésünk pénzről szólt. Arról, hogy miért nem tudunk félretenni, miért kell mindig számolgatni a forintokat. Gábor gyakran váltott munkahelyet – hol egy építkezésen dolgozott, hol egy autószerelő műhelyben –, de sehol sem találta a helyét. Mindig azt mondta: „Majd most! Most végre beindul az élet!”

De sosem indult be igazán.

Aztán jött az előléptetés. És én… én nem mondtam el neki. Először csak halogattam. Aztán úgy éreztem, jobb is így. Legalább lesz egy kis tartalékom – ha megint bajba kerülünk. Ha megint elúszik valamelyik fizetése. Ha megint nekem kell kihúzni minket a bajból.

Aztán múltak a hetek. Gábor egyre feszültebb lett. Egyik este, amikor hazaért, ledobta magát a kanapéra és csak annyit mondott: „Megint kirúgtak.” Én pedig csak ültem mellette némán, és nem tudtam mit mondani.

A következő napokban egyre többet veszekedtünk. Gábor azt mondta, hogy nem érzi magát férfinak ebben a házban. Hogy minden rajtam múlik. Hogy ő csak teher.

– Nem vagy teher! – kiáltottam rá egyszer sírva. – De nem lehet mindent rám hagyni! Nem bírom már ezt a bizonytalanságot!

Aztán egy este Gábor megtalálta a bankszámlakivonatot. Ott volt feketén-fehéren: több pénz érkezett a számlámra. Először csak nézett rám döbbenten.

– Ez mi? – kérdezte halkan.

– Előléptettek – suttogtam.

– És ezt miért nem mondtad el?

Nem tudtam válaszolni.

Most pedig itt állt előttem a bőrönddel.

– Tudod, Anna… – mondta csendesen –, én mindig azt hittem, hogy legalább egymásnak őszinték vagyunk. Ha már máshol nem megy…

– Gábor… kérlek…

– Nem haragszom rád – rázta meg a fejét –, csak… most mennem kell.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé.

Anyám másnap reggel hívott: „Mi történt veletek? Gábor írt nekem egy üzenetet…” Nem tudtam mit mondani neki sem. Csak annyit suttogtam: „Elment.”

A munkahelyemen mindenki gratulált az előléptetéshez. De én csak mosolyogtam kínosan, és próbáltam nem sírni az irodai mosdóban.

A barátnőm, Eszter próbált vigasztalni: „Anna, ne hibáztasd magad! Ő sem volt mindig őszinte veled.” De én tudtam: ez most rajtam múlt.

Hetek teltek el így. Egyedül éltem tovább abban a lakásban, ahol minden tárgy Gáborra emlékeztetett. A kávéscsésze, amit együtt vettünk a Lehel piacon; a régi fotó rólunk Siófokon; az üres fogkefetartó.

Egy este aztán Gábor felhívott.

– Szeretnék beszélni veled – mondta halkan.

Találkoztunk egy kávézóban a Blaha Lujza téren. Gábor fáradtnak tűnt.

– Anna… talán túl büszke voltam – kezdte –, de fájt, hogy nem bíztál bennem annyira, hogy elmondd.

– Én csak féltem… Féltem attól, hogy még jobban összetörlek – vallottam be könnyes szemmel.

– Talán mindketten hibáztunk – sóhajtott fel –, de most már nem tudom, hogyan tovább.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg mindig jobb az őszinteség? Vagy néha jobb hallgatni – ha ezzel megvédjük magunkat és a másikat?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy ezzel mindent végleg elveszítünk?