„Nem szerettelek igazán” – Egy magyar asszony hatvan évnyi házasságának vallomása

– Marika! Marika! – hallottam a férjem, Lajos rekedt hangját a sötét szobából. Az ablakon túl már csak a szomszéd kutyája ugatott, a házban mindenki aludt, csak én virrasztottam, mint minden éjjel az utóbbi hetekben. A szívem összeszorult, ahogy a nevemet kiáltotta. Tudtam, hogy közeleg a vég.

– Itt vagyok, Lajoskám – suttogtam, és odaléptem az ágyához. Megfogtam a kezét, amely valaha erős volt, most már csak csont és bőr. – Mit szeretnél? Vizet? Vagy hozzak egy kis levest?

– Nem… csak… csak ülj ide mellém – lehelte. A szemei valahol a plafonon jártak, mintha már nem is ebben a világban lenne.

Leültem mellé, és a csendben csak a falióra kattogása hallatszott. Azt hittem, már elaludt, amikor hirtelen megszorította a kezem.

– Marika… – kezdte újra, és a hangja megremegett. – Sosem mondtam el neked… de most muszáj… Nem szerettelek igazán. Soha nem tudtalak úgy szeretni, ahogy kellett volna.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Hatvan év házasság után most mondja ezt? Hát akkor mi volt ez az egész? Az együtt töltött évtizedek, a gyerekek, az unokák, a közös karácsonyok, a veszekedések és kibékülések?

– Lajos… ne beszélj butaságokat – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott. – Hiszen együtt öregedtünk meg.

– Megszoktalak. Jó asszony voltál. De… mindig valaki másra gondoltam. Egy régi lányra még az iskolából. Sosem mertem lépni felé. Aztán jöttél te… és minden olyan egyszerűnek tűnt. De nem volt szerelem.

A könnyeim csorogtak, de nem akartam, hogy lássa. Hát ezért volt mindig olyan távolságtartó? Ezért nem ölelt meg soha csak úgy? Ezért volt az, hogy ha veszekedtünk, inkább kiment a kertbe kapálni, minthogy megbeszéljük?

– És én? Én szerettelek! – tört ki belőlem halkan. – Mindig azt hittem, csak ilyen vagy. Hogy nem tudod kimutatni az érzéseidet.

– Sajnálom… – suttogta. – Ha újrakezdhetném… talán másképp lenne.

Nem szóltam többet. Csak ültem mellette, és néztem az arcát, amelyen annyi év nyoma ott volt már: ráncok, foltok, fáradtság. Eszembe jutott az első közös lakásunk a Kőbányai úton, ahol még petróleumlámpával világítottunk esténként. A gyerekek születése: Zsuzsi sírása hajnalban, Gábor első lépései a konyhakövön. Az ünnepek: amikor Lajos mindig túl sok bort ivott karácsonykor és összeveszett apámmal a politikán.

Most mindez hirtelen értelmetlennek tűnt. Vagy talán mégsem? Hiszen együtt csináltuk végig az életet. Akkor is, ha ő nem szeretett úgy, ahogy én akartam.

Másnap reggelre Lajos már nem ébredt fel többé.

A temetésen ott volt mindenki: Zsuzsiék Debrecenből jöttek, Gáborék Pestről. Az unokák csendben álltak mellettem a ravatalozóban. A pap beszélt valamit az összetartozásról és a megbocsátásról, de én csak bámultam a koporsót és azt kérdeztem magamtól: mi marad egy életből, ha kiderül, hogy hazugság volt?

A temetés után Zsuzsi odajött hozzám:

– Anya… jól vagy?

– Hogy lennék jól? – sóhajtottam. – Apátok halála előtt azt mondta nekem… hogy sosem szeretett igazán.

Zsuzsi arca megkeményedett.

– Ezt miért mondta? Miért kellett ezt rád terhelni?

– Nem tudom… Talán bűntudata volt. Talán azt akarta, hogy megbocsássak neki.

Gábor is odalépett.

– Anya… mi mindig azt láttuk, hogy ti ketten együtt vagytok jóban-rosszban. Nekünk ez jelentette a családot.

– De ha ez csak megszokás volt? Ha sosem volt igazi szeretet?

– Lehet, hogy nem volt nagy szerelem – mondta Gábor –, de mi sosem éreztük magunkat kevésnek vagy feleslegesnek. Te mindig szerettél minket. Ez számít igazán.

Napokig csak ültem otthon egyedül. Néztem Lajos régi sapkáját az előszobafogasról lógni, hallgattam az üres lakás zajait: a csöpögő csapot, a szomszéd néni rádióját. Próbáltam visszaemlékezni minden apró pillanatra: amikor Lajos először hozott nekem orgonát májusban; amikor együtt főztük a lekvárt; amikor először mondta ki azt a szót: „Marika”.

Aztán egy este elővettem egy régi dobozt tele fényképekkel és levelekkel. Ott volt egy megsárgult levél is: Lajos írta még 1962-ben.

„Drága Marika! Nem tudom, mit hoz a jövőnk, de ígérem: melletted leszek jóban-rosszban.”

Talán tényleg nem szeretett úgy, ahogy én vágytam rá. De mellettem volt hatvan évig. Ez számít valamit? Vagy csak becsapott engem és saját magát is?

A család persze próbált segíteni: Zsuzsi hívogatott minden nap telefonon; Gáborék el akartak vinni magukhoz Pestre; az unokák is gyakrabban jöttek látogatóba.

De én csak ültem az ablakban és néztem ki az utcára: ahogy a postás biciklivel elhúz; ahogy a szomszéd gyerekek fociznak; ahogy este lassan lemegy a nap a panelházak mögött.

Egyik délután átjött Ilonka néni is a szomszédból.

– Marika drága – mondta –, ne marcangold magad! Az én Feri bácsim se volt egy romantikus alkat… De együtt maradtunk! Ez volt akkoriban a rendje.

– De Ilonka… ha újrakezdhetném… lehet, hogy máshogy döntenék.

– Ugyan már! Ki tudja előre? A szerelem elmúlik, de az összetartozás marad.

Igaza van Ilonkának? Vagy csak vigasztalni akar?

Azóta is minden este felteszem magamnak ugyanazt a kérdést: lehet-e boldog az ember úgy is, ha nem szeretik viszont igazán? Vagy csak beletörődünk abba, amit az élet ad?

Néha azt gondolom: talán jobb lett volna egyedül maradni fiatalon, mint így megtudni öregen az igazat. Máskor meg azt érzem: Lajos nélkül semmi sem lenne ugyanaz.

Ti mit gondoltok? Vajon tényleg elég az összetartozás és a megszokás egy életre? Vagy mindannyian vágyunk arra az igazi szeretetre még akkor is, ha sosem kapjuk meg?