Nem tudok tovább élni anyósom árnyékában – Egy házasság vége a családi otthonban

– Már megint ugyanaz a lemez, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a konyhapultnál álltam, a kezem remegett a fakanálban. – Hányszor mondjam még el, hogy nem bírom tovább ezt az együttélést?

Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ. Az anyja, Ilona néni, a nappaliban ült, és hangosan kapcsolgatta a tévét, mintha direkt akarna belehallgatni minden szavunkba.

– Nem hagyhatom itt anyámat – mondta végül halkan Gábor. – Tudod jól, hogy amióta apám meghalt, teljesen egyedül van.

– És én? – kérdeztem vissza elcsukló hangon. – Én nem számítok? Én nem vagyok egyedül ebben a házban?

A csend, ami ezután következett, szinte fájt. Az ablakon túl már sötétedett, az őszi eső kopogott az üvegen. A szívem is ugyanilyen ütemben vert: gyorsan, zaklatottan.

Tíz éve költöztünk be Gábor gyerekkori otthonába. Akkor még azt hittem, csak átmeneti lesz. Egy-két év, amíg összegyűjtjük a pénzt egy saját lakásra. De az évek múltak, és minden hónapban újabb kifogás érkezett: Ilona néni beteg lett, aztán jött a munkahelyi bizonytalanság, majd a gazdasági válság. De most már minden rendben volt – legalábbis anyagilag. Csak épp Gábor nem akart menni.

Az életem egyre inkább szűkült: először csak a saját szobánkba húzódtam vissza, aztán már ott sem találtam nyugalmat. Ilona néni mindent kommentált: mit főzök, hogyan mosok, mikor takarítok. Mindenbe beleszólt. Egyszer még azt is megkérdezte, mikor lesz már unokája.

Egyik este, amikor Gábor későig dolgozott, Ilona néni leült mellém a kanapéra.

– Tudod, Zsuzsa, én csak jót akarok nektek – kezdte ártatlan hangon. – De azért egy asszonynak tudnia kell alkalmazkodni. Ez itt az én házam.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam. Belül viszont ordítottam.

A barátnőim már régóta mondták: „Zsuzsa, ne hagyd magad! Állj ki magadért!” De hogyan? Gábor mindig az anyját választotta helyettem. Minden vitánk ugyanoda futott ki: „Anyámnak szüksége van rám.”

Egyik reggel aztán betelt a pohár. A fürdőszobában álltam, amikor Ilona néni bejött fogat mosni – rám sem nézett.

– Jó lenne sietni, Zsuzsa, mert nekem is dolgom van – mondta türelmetlenül.

Aznap este leültem Gáborral.

– Vagy elköltözünk, vagy én megyek el – mondtam határozottan.

Gábor arca megkeményedett.

– Nem hagyom itt anyámat! Ha menni akarsz, menj! – vágta oda dühösen.

A szívem összeszorult. Hát ennyit jelentek neki? Ennyit jelent a házasságunk?

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem voltam elég bátor korábban? Miért hagytam, hogy ennyire háttérbe szoruljak?

Másnap összepakoltam néhány ruhát és elmentem a nővéremhez. A lakásuk kicsi volt ugyan, de legalább béke volt benne. A nővérem férje, Laci megölelt.

– Zsuzsa, te mindent megtettél ezért a házasságért – mondta halkan.

Hetekig nem hallottam Gáborról. Aztán egy este felhívott.

– Anyám beteg lett – mondta fáradt hangon. – Sajnálom… De most már tényleg egyedül vagyok.

Nem tudtam mit mondani. Sajnálatot éreztem iránta – de magam iránt is.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Hány nő él még ma Magyarországon hasonló helyzetben? Meddig lehet tűrni? És miért olyan nehéz kimondani: elég volt?

Talán sosem lesz rá jó válaszom. De most először érzem azt, hogy újra önmagam lehetek.

Vajon ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és önmagatok között?