„Nem tudom, mit tegyek” – Egy anya dilemmája, amikor a fia túl korán akar családot alapítani

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte Gergő, miközben az ajtófélfának dőlt, és zavartan babrálta a kulcscsomóját. A konyhában álltam, éppen a vacsorát kavargattam, de a hangjában volt valami szokatlan. Azt hittem, csak pénzt kér majd tankönyvre vagy buszbérletre, ahogy szokott. Ehelyett leült az asztalhoz, mély levegőt vett, és kimondta: – Szeretném, ha Zsófi hozzánk költözne. Össze akarunk házasodni.

A kanál kiesett a kezemből. Az egész napos fáradtság, a munkahelyi stressz és az állandó pénzhiány hirtelen semmivé foszlott – csak ez a mondat maradt. Gergő még csak huszonegy éves, másodéves az ELTE-n, ösztöndíj nélkül. Zsófit ismerem, kedves lány, de még csak most érettségizett. A lakásunk két szobás: én alszom az egyikben, Gergő és Marci a másikban emeletes ágyon. Hová férne még egy ember? És egy házasság?

– Gergő, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem halkan.

– Igen, anya. Szeretjük egymást. Zsófi otthon már nem bírja tovább. Az apja folyton kiabál vele, anyja meg csak sír. Nálunk legalább béke lenne.

A béke… Hányszor vágytam rá én is! De tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az én szüleim is segítenek néha: anyu főz nekünk hétvégén, apu néha ad egy kis pénzt. De így is minden hónap végén számolgatok: lesz-e elég a villanyra, a tejre, a cipőre Marcinek.

– És miből fogtok élni? – kérdeztem végül.

Gergő lesütötte a szemét. – Majd dolgozom suli mellett. Zsófi is keres valamit. Nem akarunk terhet jelenteni.

De már most is terhet jelent minden forint. Nem mondtam ki hangosan, de éreztem: ha most engedek, mindannyian beleroppanunk.

Aznap este alig aludtam. Marci halkan horkolt az ágy másik felén, én pedig csak forgolódtam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő kicsi volt, és az apja elhagyott minket egy másik nőért. Akkor is azt hittem, nem bírom tovább – de valahogy mindig talpra álltam. Most viszont úgy éreztem, nincs jó döntés.

Másnap reggel Gergő már korán elment az egyetemre. Marci a reggeli kakaóját szürcsölte.

– Anya, tényleg ideköltözik Zsófi? – kérdezte félénken.

– Nem tudom még, kicsim – sóhajtottam. – Minden nagyon bonyolult most.

A munkahelyemen egész nap ezen járt az eszem. A kolléganőm, Ági észrevette, hogy levert vagyok.

– Mi baj van? – kérdezte ebédszünetben.

Elmeséltem neki mindent. Ági csak csóválta a fejét.

– Én nem engedném – mondta határozottan. – Egyetem mellett házasodni? Hová vezet ez? Ráadásul nálatok nincs is hely.

– De ha nemet mondok, mi lesz? Elfordul tőlem? Elköltözik valahová máshová? Nem akarom elveszíteni…

Ági vállat vont. – Néha el kell engedni őket. De azért gondold át jól.

Este Gergő és Zsófi együtt jöttek haza. Zsófi szeme vörös volt a sírástól.

– Anya… – kezdte halkan –, tudom, hogy ez sok neked. De otthon tényleg nem bírom tovább. Apa azt mondta, ha nem megyek főiskolára Pécsre, akkor kitehet az utcára is. Én meg Gergővel akarok lenni.

Néztem ezt a törékeny lányt és a fiamat: mennyire szeretik egymást! De vajon elég ez ahhoz, hogy túléljék a mindennapokat?

– Zsófi – mondtam végül –, én megértelek titeket. De nálunk tényleg nincs hely… És Gergőnek is tanulnia kellene. Nem akarom, hogy mindketten tönkremenjetek.

Gergő dühösen felpattant.

– Mindig csak azt nézed, miért nem lehet! Soha nem bízol bennem! Miért nem hiszed el egyszer végre, hogy meg tudom oldani?

A könnyeim kicsordultak.

– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned… Csak félek értetek! Félek attól is, hogy elveszítelek…

Csend lett. Marci az ajtóból nézett minket rémülten.

Aznap este Gergő nem jött haza aludni. Másnap reggel csak egy üzenetet kaptam: „Ne aggódj értem.”

Két napig nem hallottam róla semmit. Aztán anyám szólt: „Gergő nálunk van Zsófival.” Elmentem hozzájuk: ott ültek ketten a kisszobában, összebújva.

– Anya – mondta Gergő –, bocsánatot kérek mindenért. De nekünk együtt kell lennünk.

Leültem melléjük és sírva fakadtam.

– Nem akarom tönkretenni az életedet… De azt sem akarom, hogy boldogtalan légy miattam.

Anyám megsimogatta a vállamat.

– Néha hagyni kell őket hibázni is – mondta halkan.

Most itt ülök egy üres lakásban Marcival. Gergő és Zsófi anyáméknál próbálnak boldogulni – talán idővel visszajönnek majd hozzánk is. Minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon tényleg el kell engedni őket ahhoz, hogy visszataláljanak hozzám?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a határvonal, ahol egy anya már nem védheti tovább a gyerekét?