„Nem vagy elég jó!” – Egy magyar lány harca az önbecsülésért

– Már megint csak négyest hoztál haza, Dóri? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A gőzben ott úszott minden kimondatlan elvárás, minden csalódás, amit sosem mondott ki, de mindig éreztem.

– Igen, anya, de… – próbáltam magyarázkodni, de már tudtam, hogy felesleges. A tekintete mindent elárult: csalódott volt. Megint.

Gyerekkorom óta ebben éltem. A családunkban a teljesítmény volt a szeretet mértékegysége. Apám csendben tűrte anyám szigorát, a bátyám, Gergő pedig már rég megtanulta, hogyan kell lavírozni anya elvárásai között. Én viszont mindig csak próbáltam megfelelni, de sosem voltam elég jó.

A gimnáziumban sem volt ez másképp. Az osztálytársaim szerint szerencsés vagyok, hogy ilyen „motivált” anyám van, de ők nem hallották esténként a szobám ajtaján átszűrődő sóhajokat, nem látták a könnyeimet a párnámon. Egyik este, amikor már megint veszekedtünk, anyám csak ennyit mondott:

– Ha nem viszed többre nálam, akkor minek dolgoztam ennyit érted?

Ez a mondat úgy égett belém, mint a forró vas. Onnantól kezdve minden egyes négyes, minden hibás szó egy dolgozatban azt jelentette: kudarc vagyok.

A fordulópont egy tavaszi napon jött el. Magyarórán ültem, amikor Varga tanár úr kiosztotta az esszéket. Az enyémre négyest írt. Már előre éreztem anyám csalódott pillantását este. Amikor visszaadtam a dolgozatot, Varga tanár úr megállított.

– Dóri, beszélhetnénk pár szót?

A szívem a torkomban dobogott.

– Tudod – kezdte csendesen –, nagyon tehetséges vagy. De mintha nem hinnéd el magadról.

– Nem vagyok elég jó – suttogtam.

– Senki sem teheti veled, hogy kevesebbnek érezd magad – csak ha engeded – mondta halkan.

Ez a mondat valahogy beégett az agyamba. Napokig csak ezen gondolkodtam. Tényleg én engedem? Tényleg csak rajtam múlik?

Otthon persze minden ment tovább a maga útján. Anyám egyre többet panaszkodott rám nagymamának telefonon:

– Nem tudom, mi lesz ebből a lányból! Bezzeg Gergő! Az legalább tudja, mit akar.

Egy este aztán robbantam.

– Anya, miért nem vagy rám soha büszke? Miért érzem mindig azt, hogy kevés vagyok?

Anyám először csak nézett rám döbbenten.

– Én csak jót akarok neked! – vágta rá védekezően.

– De én így nem érzem magam szeretve! Csak azt érzem, hogy mindig kevés vagyok!

A könnyek végigfolytak az arcomon. Apám csendben ült a sarokban, Gergő pedig zavartan nézett maga elé.

Aznap este először mondtam ki hangosan mindazt, amit addig csak magamban hordtam: hogy félek hibázni, hogy rettegek attól, hogy csalódást okozok neki. Hogy néha úgy érzem, inkább ne is lennék.

Anyám nem szólt semmit. Csak bement a szobájába és becsapta maga mögött az ajtót.

Másnap reggel csend volt a házban. A reggeli kakaó hidegen állt az asztalon. Apám odalépett hozzám és megsimogatta a vállam.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

Ez volt az első alkalom, hogy ezt hallottam tőle.

Aznap iskolába menet újra Varga tanár úr szavai jártak a fejemben. Eldöntöttem: nem hagyom többé, hogy mások határozzák meg az értékemet. Elkezdtem kiállni magamért – először csak apró dolgokban: nemet mondtam plusz feladatokra, amiket nem akartam elvállalni; megmondtam anyámnak, ha valamiben nem értettem vele egyet; és elkezdtem írni egy naplót arról, mit érzek valójában.

Nem lett könnyebb az élet otthon. Anyám sokáig haragudott rám, gyakran hallgatta el mellettem a szavait. De lassan-lassan változott valami: Gergő is elkezdett beszélni arról, mennyire nyomasztja őt is az állandó megfelelési kényszer; apám pedig egyre többször állt mellém vitákban.

Egy év telt el így. Az érettségi napján anyám ott állt mellettem a fényképezőgép mögött. Amikor átvettem a bizonyítványomat – tele négyesekkel és néhány ötössel –, odalépett hozzám és halkan annyit mondott:

– Büszke vagyok rád.

Lehet, hogy sosem fogom teljesen levetkőzni azt az érzést, hogy kevés vagyok. De ma már tudom: senki sem teheti velem ezt – csak ha én engedem.

Ti is éreztétek már úgy, hogy sosem vagytok elég jók? Hogyan tudtatok kilépni ebből az ördögi körből? Várom a gondolataitokat.