„Nem vagy idegen, te vagy a feleség!” – Egy évforduló előtti hét, ami mindent megváltoztatott

– Nem vagy idegen, te vagy a feleség! – csattant fel anyósom hangja, miközben a konyhapultnál álltam, kezemben a habverővel. A tojásfehérje csendesen csorgott vissza a tálba, én pedig éreztem, ahogy a mellkasomban valami összeroppan.

Ez már nem az első alkalom volt, hogy így beszélt velem. De most, egy héttel a tizedik házassági évfordulónk előtt, valahogy minden szó nehezebbnek tűnt. Mintha minden egyes mondatával egyre jobban kitörölne ebből a családból.

– Éva, kérlek, ne most – suttogtam magam elé, de persze nem hallotta. Vagy talán nem is akarta meghallani.

A férjem, Gábor, épp a nappaliban ült, és a híradót nézte. Hallotta a szóváltást, de csak egy pillanatra nézett fel, majd visszafordult a képernyőhöz. Az utóbbi időben egyre gyakrabban csinálta ezt: elfordult, amikor szükségem lett volna rá.

Aznap este, amikor végre kettesben maradtunk, próbáltam beszélni vele.

– Gábor, szerinted én tényleg csak egy idegen vagyok itt? – kérdeztem halkan.

– Ugyan már, ne vedd magadra anyám szavait. Ő ilyen. Tudod jól.

– De nekem fáj! – törtek elő belőlem a könnyek. – Tíz éve vagyunk együtt, és még mindig úgy érzem magam, mintha csak vendég lennék ebben a házban.

Gábor sóhajtott. – Én szeretlek. Ez nem elég?

Nem válaszoltam. Mert tudtam: nem elég. Szerettem volna azt hinni, hogy majd idővel minden jobb lesz. Hogy majd elfogadnak. De minden évforduló előtt ugyanaz történt: Éva elővette a régi családi albumokat, és hangosan nosztalgiázott arról az időről, amikor Gábor még „csak az övé” volt. Én pedig ott ültem mellettük, mint egy árnyék.

A következő napokban egyre feszültebb lettem. A munkahelyemen is nehezebben koncentráltam; a kolléganőm, Zsuzsa aggódva kérdezte:

– Minden rendben otthon?

Csak mosolyogtam rá fáradtan. Mit mondhattam volna? Hogy úgy érzem magam, mintha egy színdarabban játszanék? Hogy minden napom abból áll, hogy mások kedvére tegyek? Hogy már azt sem tudom, ki vagyok valójában?

Péntek este volt, amikor Éva újabb „tanácsot” adott.

– Tudod, Anna – kezdte –, ha igazán szereted Gábort és ezt a családot, akkor nem panaszkodsz annyit. Egy asszonynak az a dolga, hogy összetartsa a családot. Nem magára gondol először.

Azt hittem, felrobbanok.

– És ki tartja össze engem? – kérdeztem halkan.

Éva csak legyintett.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ez lenne az életünk? Hogy mindig másokat helyezünk magunk elé? Hogy soha nem lehetünk önmagunk?

Másnap reggel korán keltem. Kimentem a piacra – egyedül. A friss kenyér illata keveredett a virágárus standjánál terjengő fréziával. Egy pillanatra megálltam és mélyet lélegeztem. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még egyedül éltem Pesten; amikor voltak álmaim és terveim.

Hazafelé menet vettem egy csokor fréziát magamnak. Amikor beléptem a lakásba, Éva értetlenül nézett rám.

– Kinek vetted azt a virágot?

– Magamnak – feleltem határozottan.

Azt hiszem, ekkor döbbent rá először, hogy valami megváltozott bennem.

Az évfordulónk estéjén Gábor vacsorát rendelt; azt mondta, ne főzzek semmit. Ültünk az asztalnál hármasban – Éva is ott volt persze –, és próbáltuk eljátszani a boldog családot.

De én már nem akartam játszani.

Vacsora után felálltam.

– Szeretnék mondani valamit – kezdtem remegő hangon. – Tíz éve próbálok megfelelni mindenkinek ebben a családban. Mindig azt hittem, ha elég kedves vagyok, ha mindent megteszek értetek, akkor majd elfogadtok. De rájöttem: amíg magamat háttérbe szorítom, addig soha nem leszek boldog.

Éva felháborodottan nézett rám.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy mostantól szeretnék önmagam lenni. Nem akarok többé láthatatlan lenni a saját életemben.

Gábor zavartan nézett rám.

– Anna…

– Szeretlek – mondtam neki –, de nekem is szükségem van arra, hogy szeressem magamat.

Csend lett. Éva felállt és kiment a konyhába; Gábor csak ült némán.

Aznap este először aludtam nyugodtan hosszú idő után.

Másnap reggel Gábor odajött hozzám.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyire szenvedsz.

Megöleltük egymást. Nem tudom, mi lesz ezután; de azt igen: többé nem adom fel önmagamat senki kedvéért sem.

Vajon tényleg az a dolgunk nőként, hogy mindenki más igényeit a sajátunk elé helyezzük? Vagy jogunk van végre kimondani: én is számítok?