„Nem vagy többé az, aki voltál” – Egy család széthullása a hatalom árnyékában
– Nem vagy többé polgármester, apa! – kiáltottam rá, miközben a leveseskanalat remegő kézzel tettem vissza az asztalra. A húsleves illata keveredett a feszültséggel, ami már hetek óta ott lógott a levegőben nálunk. Anyám, Katalin, csak némán nézett rám, mintha azt várná, végre valaki kimondja helyette is az igazságot.
Apám, Gábor, összeszorított szájjal ült velem szemben. Az arca vörös volt a dühtől vagy talán a szégyentől – sosem tudtam eldönteni. Mióta leváltották a polgármesteri székből, minden napját úgy élte, mintha még mindig ő irányítaná a várost. A telefonja folyamatosan csörgött: „Itt Gábor polgármester beszél.” A régi barátai már nem hívták, de ő még mindig úgy öltözött reggelente, mintha hivatalba menne.
– Ne beszélj így velem, Anna! – szólt rám rekedten. – Nem érted te ezt. Az emberek tisztelnek engem. Nekem ez az életem.
– De mi vagyunk a családod! – csattantam fel. – És lassan elveszítesz minket is.
Anyám ekkor halkan megszólalt:
– Gábor, kérlek… Próbálj meg velünk lenni. Nem csak a városnak voltál fontos.
Apám csak legyintett.
A vacsora után a szobámba menekültem. Hallottam, ahogy anyám sírva próbálja meggyőzni apámat a nappaliban:
– Nem kell már így hívnod magad! Nem vagy többé polgármester. Gábor vagy. A férjem… Anna apja…
De apám hangja kemény volt:
– Nekem ez mindent jelentett. Ha ezt elveszik tőlem, mi marad?
A következő napokban egyre rosszabb lett minden. Apám még a boltban is úgy mutatkozott be: „Gábor polgármester.” Az eladók zavartan mosolyogtak rá, néhányan összesúgtak mögötte. Én szégyelltem magam miatta. Az iskolában is pletykáltak róla: „Anna apja megbolondult?”
Egy este anyám leült mellém a konyhában.
– Anna, félek… Félek, hogy apád sosem fog visszatalálni hozzánk.
– Miért nem tudja elengedni? – kérdeztem halkan.
– Mert egész életében ezért dolgozott. És most nincs semmije… csak mi.
Aznap éjjel hallottam, ahogy apám egyedül ül a nappaliban és régi okleveleket nézeget. Néha motyogott magában: „Gábor polgármester… Gábor polgármester…”
Egyik reggel aztán minden megváltozott. Apám levelet kapott az önkormányzattól: hivatalosan is felszólították, hogy ne használja többé a polgármesteri címet. Dühösen csapta le az asztalra a papírt.
– Megaláznak! – ordította. – Én tettem ezt a várost azzá, ami!
Anyám ekkor elvesztette a türelmét:
– És közben elvesztetted önmagad is! Nézz ránk! Nézd Annát! Már nem is ismerünk rád!
Apám némán állt, majd kisétált a házból. Órákig nem jött haza. Anyám zokogva ült le mellém.
– Mi lesz velünk? – kérdezte tőlem.
Nem tudtam válaszolni.
Aznap este apám csendben tért haza. Nem szólt semmit, csak leült mellénk a kanapéra. Hosszú percekig csak nézett maga elé.
– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem tudom, hogyan kell másképp élni…
Anyám odament hozzá és átölelte. Én is melléjük ültem. Talán először éreztem azt hónapok óta, hogy még lehet remény.
De vajon tényleg képesek vagyunk elengedni azt, akik voltunk? Vagy örökre rabjai maradunk a múltunknak? Ti mit gondoltok: lehet új életet kezdeni, ha mindent elveszítünk?