„Nem vagyok éhes, csak szomorú” – Egy magyar kisfiú története az iskolai menzán

– Állj csak meg, Marci! – kiáltott rám a menzás néni, amikor már majdnem elértem a tálcámat. A sorban mögöttem Zsófi és Peti összesúgtak, és éreztem, ahogy a fülem vörösödik. – Nincs befizetve az ebéded, vissza kell adnod a tálcát – mondta keményen, és a hangja úgy vágott belém, mint a hideg szél a téli reggeleken.

Nem értettem. Anyu azt mondta, majd megoldjuk valahogy, de most ott álltam, üres kézzel, miközben mindenki engem nézett. A gyomrom görcsbe rándult, nem is az éhségtől, hanem a szégyentől. Zsófi odasúgta Petinek: – Látod, mondtam, hogy szegények. – Azt hittem, elsüllyedek.

Aznap délután csendben mentem haza. A nagymamám már várt rám a konyhában, épp krumplis tésztát főzött. Megérezte rajtam a bánatot.

– Mi történt, Marcikám? – kérdezte aggódva.

– Semmi – motyogtam, de a könnyek már csíptek. – Csak… nem kaptam ebédet. Mert nem volt befizetve.

A nagyi letette a fakanalat, leült mellém és megsimogatta a fejem.

– Tudod, régen én is jártam így. De soha ne szégyelld magad azért, mert nincs mindenünk. Az emberek néha kegyetlenek, de mi mindig összetartunk.

Másnap reggel a nagyi kézen fogott és elvitt az iskolába. Az igazgatói irodában hangosan kopogott az ajtón.

– Jó napot kívánok! – szólt be határozottan. – Az unokám tegnap nem kapott ebédet. Tudom, hogy tartozunk egy hónappal, de kérem, ne alázzák meg a gyereket az egész osztály előtt!

Az igazgató zavartan nézett ránk.

– Sajnálom, de szabály az szabály… – kezdte.

A nagyi azonban nem hagyta annyiban.

– Szabály? És az emberi méltóság? Hát nem lehet ezt másképp intézni? Legalább egy szelet kenyeret adjanak neki! Vagy szóljanak nekem előre! – hangja remegett az indulattól.

Aznap délután otthon ültem az ablakban és néztem a játszó gyerekeket. Az én cipőm már lyukas volt, de nem panaszkodtam. Anyu két műszakban dolgozott egy varrodában, apu rég elment tőlünk. A nagyi nyugdíja épphogy elég volt gyógyszerre és kenyérre.

Az iskolában másnap mindenki tudta, mi történt. A menzán Zsófi odajött hozzám.

– Te tényleg olyan szegény vagy? – kérdezte gúnyosan.

– Nem vagyok szegény! Csak most nincs pénzünk! – vágtam vissza dühösen.

De belül tudtam: hiába mondom ezt, ők már eldöntötték rólam, ki vagyok.

A napok teltek. Egyre többször maradtam éhesen. A tanító néni egyszer félrehívott.

– Marci, ha gondolod, hozhatsz otthonról szendvicset is… Nem muszáj menzára járni.

De otthon sem volt mindig mit enni. A nagyi néha sírva ült a konyhában esténként.

Egyik este hallottam, ahogy anyuval beszélgetnek:

– Nem bírom már tovább, Éva! Hogy lehet így élni? A gyerek szenved…

– Tudom mama… De mit tegyek? Már mindenhol tartozunk…

A szívem összeszorult. Éreztem, hogy miattam aggódnak. Próbáltam segíteni: papírt gyűjtöttem a ház körül, hogy leadhassuk a MÉH-telepen pár forintért.

Egy nap azonban minden megváltozott. Az iskolában új igazgató jött: Szabó tanár úr. Az első héten körbejárt az osztályokban.

– Szeretném tudni: van-e köztetek olyan, akinek gondot okoz az ebéd befizetése? – kérdezte nyíltan.

Senki sem mert szólni. Én sem. De délután mégis bementem hozzá.

– Tanár úr… én… néha nincs pénzünk ebédre.

Szabó tanár úr bólintott.

– Köszönöm, Marci. Tudod mit? Van egy alapítványunk. Segítünk azoknak, akiknek szüksége van rá. Nem kell szégyellned magad.

Attól kezdve minden nap kaptam meleg ebédet. De a sebek nem múltak el nyomtalanul. Zsófiék továbbra is csúfoltak néha: „Alapítványos!” – kiabálták utánam az udvaron.

A nagyi mindig azt mondta: „A szegénység nem bűn.” De én mégis úgy éreztem magam, mintha valami rosszat tettem volna.

Most már felnőtt vagyok. Dolgozom egy pékségben és minden reggel friss kenyeret viszek haza a nagyinak. Néha visszagondolok arra a napra az iskolai menzán…

Vajon tényleg csak pénz kérdése az emberi méltóság? Vagy mi magunk tesszük egymást koldussá a szavainkkal?