Nem vagyok filmhős: Egy magyar nő története a Tiszántúlról

– Hogy képzeled, hogy így élsz tovább, Zsuzsa? – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül. A gyerekek a szobában játszottak, de minden szavát hallották. – Két gyerekkel, férj nélkül? Mit gondolnak majd az emberek?

Nem válaszoltam. A szavak úgy hullottak rám, mint a novemberi eső: hidegen, könyörtelenül. A férjem, Gábor három hete költözött el. Egyik este hazajött, ledobta a kulcsot az asztalra, és csak annyit mondott: „Nem bírom tovább. Nem ezt akartam.” Aztán elment. Nem nézett vissza.

Azóta minden nap harc volt. Harc az ébredéssel, harc a kenyérért, harc a falusi pletykákkal. A szomszéd Marika néni úgy nézett rám a boltban, mintha fertőző lennék. A gyerekek apját kérdezték az iskolában: „Miért nem jön értetek apu?” A tanító néni sajnálkozva simogatta meg a fiam fejét.

Az első hetekben csak sírtam. Éjszakánként, amikor már mindenki aludt, a párnába fojtottam a zokogást. Aztán egy reggel, amikor a napfény besütött a függöny résein, valami megváltozott bennem. Nem engedhetem meg magamnak ezt a gyengeséget – gondoltam. Két gyerekem van. Nekik én vagyok minden.

A faluban mindenki tudott mindent mindenkiről. Az én történetem is gyorsan terjedt: „A Zsuzsát elhagyta a férje. Biztos nem volt jó feleség.” „Mit csinált vajon?” „Szégyen.” Ezeket suttogták mögöttem, amikor végigmentem az utcán.

Egy este, amikor már mindenki lefeküdt, anyám leült mellém. – Zsuzsa, én csak jót akarok neked – mondta halkan. – De ez így nem mehet tovább. Az emberek beszélnek. Az apád is szégyelli magát miattad.

– Mit tegyek, anya? – kérdeztem kétségbeesetten. – Menjek vissza Gáborhoz? Könyörögjek neki? Tűrjem el, hogy megaláz?

Anyám csak hallgatott. Tudtam, hogy ő is szenvedett apám mellett egész életében. De ő sosem lázadt fel.

Másnap reggel eldöntöttem: munkát keresek. Nem várhatok tovább senkire. Elmentem a közeli városba, Debrecenbe, és jelentkeztem egy pékségbe eladónak. A főnököm, Sándor bácsi először kétkedve nézett rám.

– Egyedülálló anya? Hát nem lesz ez könnyű – mondta.

– Tudom – feleltem halkan –, de muszáj dolgoznom.

Felvettek próbaidőre. Az első hetek pokoliak voltak: hajnalban keltem, hogy beérjek dolgozni, majd délután rohantam haza a gyerekekhez. Esténként holtfáradtan zuhantam ágyba.

A faluban persze újabb pletykák indultak: „A Zsuzsa dolgozik! Ki vigyáz addig a gyerekekre?” Szerencsére a szomszéd Ilonka néni segített: átvitte magához őket iskola után.

Egy nap azonban Gábor visszajött. Csak állt az ajtóban, kezében egy zacskóval.

– Beszélni akarok veled – mondta.

– Miről? – kérdeztem fáradtan.

– Hogy visszajöhessek… Talán újrakezdhetnénk.

A szívem összeszorult. Olyan sokszor álmodoztam erről a pillanatról az első hetekben! De most már más voltam. Megtanultam egyedül élni. Megtanultam harcolni.

– Gábor – mondtam halkan –, nem tudom, hogy képes lennék-e újra bízni benned.

Ő csak állt ott némán, aztán sarkon fordult és elment.

Aznap este sokáig ültem az ablakban. Néztem a sötét utcát, hallgattam a gyerekeim szuszogását. Rájöttem: nem vagyok filmhős. Nem vagyok tökéletes anya sem. De minden nap megpróbálok jobb lenni.

A faluban lassan megszokták az új helyzetet. Már nem néztek rám annyira furcsán a boltban sem. Sőt, néha odajött hozzám egy-egy asszony: „Zsuzsa, hogy bírod ezt?”

– Nem tudom – feleltem ilyenkor mosolyogva –, de muszáj bírnom.

Most már tudom: nem attól lesz valaki erős, hogy sosem esik el, hanem attól, hogy mindig feláll utána. Vajon hány nő él még ilyen csendes harcban Magyarországon? És vajon mikor leszünk végre büszkék arra, akik vagyunk?